Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Visky András: TESTamentum (vers)

„Mi végre'?”- kérdezi a lány, amint a félsorok végére ér. },A stílus tán mi mennybe megy, ha már?” És úsznak máris ujjai felém, a tettre mindig készek, diadalmasok, kapitulál a homlokom s a halántékom is.

Hazugság minden sor, nyilvánvaló! Ez is! Az is! A néma éghez esd, igaz! Nem szívelem, nem szévelem, s nem kezdem újra, esküszöm, az ég legyen velem!

Nem voltam meztelen

sosem.

Még mielőtt feljönne rám a fény vagy tükröt tartana a napkorong, elém kerül egy kéznél levő gönc, rámkúszik csöndesen a hagyomány, a bűntudat homályos krinolinja elfedez. Nem szégyenlem, ki bennem más, talán megérthető, a nevem is jól ismerem, és tudni vélem, ki vagyok - azt én sem, mivé lehetek, miképpen senkisem. Vannak szavak, kis mocskos verebek, mik nem hagyták el ajkaim sosem, ezt is tudom. Csak mintha néha nem is volna testem, lám, a sápadt fej, szakálltalan, egy könyvön fekszik rezzenetlenül, akár a nagy Keresztelőé, és testére alig emlékezik, elállja útját hidegen a tálca.

Hetvenben tán, Nagyváradon, egy újdonatúj, vas kórházi ágyon a szolgálatos nővérke leleplezett.

A pirkadat s a félhomály.

Vöröses

fénynyaláb szépítgette a börtönnegyed vad tömbházait.

Megjegyzés: A szövegben Kosztolányi Dezső - (Hajnali részegség), Petri György - (Hogy elérjek a napsütötte sávig) és Kovács András Ferenc - (Pótdal, Picinyke testamentum) töredékek találhatók.

60