Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Silló Jenő: Toldott-foldott ballada (Kovács András Ferenc Jack Cole dalaiból c. versének pre- és architextusairól)
nikus megfeleltetéssel, hanem a versformát és a műfajt egymáshoz, továbbá a hagyományos versformához, illetve műfajhoz viszonyítva. A költemény epikus műfajiságát megbontó dalforma maga is nagyon megbontott formában van jelen: a számtalan variáns” egymástól eltérő' strófaképleteket, a romlás pedig a strófák meghosszabbodását eredményezte. A középkori (és az azóta eltelt idó' folyamán többrendben felélesztett) versforma használatának módja utal arra az időbeli távolságra, mely a balladaformát normative értelmező' kor(ok) és Jack Cole között áll fenn, másrészt pedig az átértelmezve alkalmazónak a költészetfelfogására. Ennek a költészetfelfogásnak, alkotásmódnak a jellegére utal a költeményben megszólaló nyelv is, az egyáltalán nem „irodalmias”, dialektális („ösmerte”, „tesvír”, „münköt”, „mán”, „aztat”, „mer',,) és argotikusC,hapsi”, „hájfej”, „csicsás”, „szipus”) elemekkel színezett köznyelv. A hagyományos értelemben vett irodal- miság kérdőjelezó'dik meg és ironizálódik, az a nézet, mely szerint az irodalom a beszéd kivételes alkalma, „szakrális”-artisztikus regiszter, mely szembeállítható a „profán” köznapival, az a nézet, mely szerint az irodalmi alkotásra a szóhasználat választékossága és/vagy a képek poetizáltsága jellemzó', mind a „profán” nyelv megszólalása, mind az olyan jellegű alulpoetizálás révén, mint amilyen a „kerülgette sanda hánat/ Mint sertésvész Illinois-t” hasonlat. A költemény nyelvezete „viseletes, toprongyos”,míg rímelése, rímképlete nagyonis szervezett, megszerkesztett - ez is hozzájárul a vers többszörös iróniájához. A beszélő' ironikusan viszonyul a „marha”, „mafla” és „kerge” epitheton ornansokkal illetett Quinthez, a modalitás révén lefokozva, bagatellizálva, travesztálva alakját, tevékenységét, magát a költó'i tevékenységet. Nézőpontja, értékrendje látszólag azonos a Canadian menti marhaugratókéval, azéval a megszólított „Nyájas Közönségével”, amelynek előadja a balladát, és amely számára a kommersz tucattermék, a farmer az érték nonpluszultrája. Abszolútum, mondhatni már- már transzcendentális érték. Ezt az értékrendet látszik elfogadni Jack Cole is az „édeni farmer” szintagma révén, és ezt, meg Tampa, Nashville, Tucson és Pecos pletyóit érvényesíteni Quint megítélésében. Azonban ez a látszólagos azonosulás már magában véve is (ön)ironikus, lévén maga is költő, aki a fenti epithetonokkal látja el Quintet. De ennél kevésbé nyilvánvaló és egyben sokatmondóbb az az irónia, mely az „édeni farmer” értékrendjének (illetve a „szöveg meg a dallam’Va vers romlásának) elfogadása és az ezt mondásnak a módja, a „Mert kihasad, kikopik/ végül az édeni farmer is - / hát a szöveg meg a dallam/ Mért ne romolna? De zengjen!” rontott, illetve szabályos hexametere között keletkezik. Ugyanilyen jellegű iróniát eredményez az előzőekben említett ellentmondás is a (lexikális-grammatikai szempontból) nyelvi „igénytelenség” és a szöveg megformáltsága között, továbbá az a feszültség is, amely Quint Afton felidézett poétikai elvei és a felidézés módja között keletkezik: a normakövetés elutasítása, más költők ignorálása egyrészt egy másik költő, Ady parafrazálása révén történik („Mit bánta ő hogy Shelley / Lelkit miként lehelli”), másrészt - miközben mellékesnek mondja a megformáltságot - „dallamba lehellés”, versszerűség szempontjából megállja az összehasonlítást olyan, az alkotásra különös gondot fordító szerzők olyan szöveghelyeivel is, mint „hallani hallali kürtjét” (Tóth A.: Rímes, furcsa játék), „illet ez illat s illet a vers muzsikája” (Dsida J.: Távolban élő kedvesemnek). Vagy éppen Shelley Oda a nyugati szélhez c. költeményével. Ironikus a klasszicista piktúra-szentencia kifordítása is: az önmagában is ironikus piktúra, Quint Afton pályaképe után levonódó szentenciát („Példája 46
