Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)
élve) csak megálmodtam őket, és mindenki vagyok és senki sem. Nem tudom. De hát az alakok, akár a versek meg a könyvek is, a maguk külön életét élik. Ez az eltávolítás és közelítés játéka. Eltávolítanak és közelítenek: eltávolodunk és közeledünk. De nem valamiféle hiú (esetleg: költői) halhatatlansághoz. Nem, hanem a saját halálunkhoz... És nem tudom, hogy a verseimben élek-e igazából, hisz még azt sem tudhatom, hogy továbbélhetek-e egyáltalán őbennük? Meglehet, ez nem is annyira fontos, mert a versek eleve a világért, a feledés ellen, a lét szép lélegzetéért vannak. Mindenek öröméért és szomorúságáért léteznek. Én pedig nagyon szeretek élni... Nagyon szeretek reálisan is létezni. Szinte oda se figyelve. Esendőén, szeszélyesen, szilajul, szórakozottan. Köztetek. Mások és másságok között. Nagyon szeretek lenni. Megpróbálni mégis szelíden mosolyogni. Valahol a világban...- Marosvásárhelyen élsz, időnként egy-egy napra, rövid időre feltűnsz egy-egy másik városban is, leginkább egy irodalmi est vagy egy díj átvételének okán. Verseid viszont jelen vannak az irodalmi folyóiratokban - a Lát ótól a Korunkon, át a Forrásig és a Jelenkorig. Hol, milyen szellemi közegben érzed otthon magad? — Nézd, Laci, nekem például eddigelé elég sok lakásom, otthonom, otthonféleségem volt: csak úgy hányódtam, tobzódtam a temérdek otthonosságokban, illetve a valóságos, a választott és a (mondjuk így) szellemi szülőföldek között. Ezért én mindenütt otthonos tudok lenni, és sehol sem igazán. Tudom, hogy ez túl olcsó poén volt, de rám nézvést azért félig-meddig igaz. Mint ahogy az is, hogy bárhol, bárkikkel otthonosan és nagyon jól tudom érezni magam, de... Mégis élnék egy megszorítással: de csak olyan baráti, jó ismerősi, kollegiális, úgymond, szellemi körökben, ahol az értelmes, a játékosan is lebegni tudó beszélgetések, cseverészések közben okos, tisztességes és jó mondatokat tudnak mondani, fölröppenteni a fölszabadult társalgás szép hevületében. Egyszóval: ott, ahol emberhez méltó, sőt: alkotó, gondolkodó, íróilag is megbízható, becsületes és igaz emberekhez méltó mondatok, ötletek, ugratások, vélekedések és vélemények hangzanak el. Ott és ahol nem a kirekesztősdi szűklátókörű kizárólagossága; ott és ahol nem az üresfejűség vagy a sértett kiégettség elfogultsága; ott és ahol nem holmi kisháztáji politikák és vice házmesteri ideológiák lerongyolódott jelmezekben, állandó lelkületi cifraszürkében ágáló és harsogó demagógiája hat, hanem a mindent befogadni kész értelmes emberség, a kiművelt és szabad emberiesség fölvilágosult nyitottsága uralkodik az elmékben. Nincs ugyanis rombolóbb, nevetségesebb, hívságosabb és ártalmasabb, mint a magát mindennél és mindenkinél előbbre valónak, magasabbrendűnek képzelgő, de voltaképpen saját kisebbrendűségi komplexusaiban fetrengő, gyászosan triumfáló és fennhéjázó bús butaság. A butaság a világ, az emberiség, az emberség és az egyéniség legádázabb ellensége, ugye. Nem én mondom, hanem Rotterdami Erasmus és Gustave Flaubert. Én csak ismét emlékeztetni szeretnék arra, hogy a butaság, a gonosz ostobaság, a hatalomvágyó balgaság elli a becstelenséget, a puvoárt, a pénzéhséget, a lelki fukarságot, a szellemi merevséget, a másságokat és a sajátosságokat egyaránt eltipró szégyentelenséget, az igazi öntudat és az önismeret romjai fölött parádézó szájhős büszkélkedést, mondom, az agresszív butaság elli a jogtiprást, a hazugságot, a hamis fensőbbséget, bármiféle faji gőg görcsét: ő löki a világra egyként a genocídiumot meg a holokausztot is, a harsányan nyomuló gazságot, a dadogóagyú demagógiát, a szándékolt rosszindulatot, a hidegen kiszámított rágalmat, a törtető középszerűséget, a szakmai irigységet, a felejtést, az önelégültséget, a pártos indulatot és az elvakult gyűlölet valahány fajtáját... Még folytathatnám, mert sajnos egyre folytathatóbb... Még csak annyit, hogy a butaság fon34