Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)
„Mint forró csontok a máglyán” Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László a jól emlékszem, a Forrás az elsők között közölt tőled verset Magyarországon, még 1989 előtt. Első köteted, a Tengerész Henrik intelmei is egyből a megjelenése után a kezembe került - világod, sajátos világod mégiscsak késve tárult fel előttem. Most olvasva, szinte visszanézve próbálom tisztázni költői világod összetevőit. így visszanézve azonban mintha leegyszerűsödne mindaz, amire visszanézünk. Mindenesetre azt látom, hogy szinte beleszülettél az anyanyelvbe, az erdélyi magyar kultúrába...- Hál' istennek így vagy úgy mindenki beleszületik egy anyanyelvbe. A számára egyedülien lehetséges anyanyelvbe. Az egyetlenbe, amely mégis más és más, mert mindenkinek a legbensőbb sajátja. Lehet, hogy az újszülött csatakos fölsírása, legelső' lélegzete is már egy eljövendő' anyanyelv jeladása. Mert az anyanyelv lélegzet és jelenlét a világban. A születés kegyelme és misztériuma után a nyelv kegyelme és misztériuma, ami megadatik. Mindezzel csak ahhoz szeretnék közelíteni, hogy a magam részéről írástudóként is külön kegyelemnek tartom azt, hogy éppen a magyar nyelvbe születtem bele, hogy tulajdonképpen abban élek, abban lélegezhetek. Számomra ez a lehető' legtermészetesebb dolog. Számomra ez egyszerre egyediség és egyetemesség, észrevétlen és életadó levegő'. Maga a létezés. Ez az anyanyelvem. Ez az én magyarságom... Eleve elrendelt, eleve eldöntetett valami. Külön mindenség. Kár is szót pazarolni rá. Pláne ilyes harsány időkben, amidó'n cégért, címkét, paravánt, jelszavakat, sorozatos száraz hitvallásokat fabrikálnak folytonosan belőle. Amikor rossz magyarsággal hivatásos magyarkodók fitogtatják hol búsan, hol hivalkodóan, mint holmi kincstári avagy pártos szabadalmat; egyszóval: nem elsajátítván, hanem inkább ítélkezőn kisajátítván, mintha bizony kizárólagos, sőt kirekesztőleges volna az, ami eleve nyitott, sokféle és dúsgazdag térségekkel telt. Talán csak arról van szó, hogy időről időre föl-fölhígul mindaz, ami mély volt, avagy ami csupán mélynek tűnt... Azonban akaratlanul sem szeretnék ún. aktuálpolitikai neadjisten, „irodalompolitikai” (micsoda gyarló, gyatra, képtelen, szégyentelen szó!) pástra terelődni a továbbiakban. Arrafelé mostanság megint elég hatalmas a torlódás, a nyomuló közhangoskodás. De ismétlem: kár is szót fecsérelni minderre. A megkeseredett és elkeserítő jelenséghalmaz már régről ismerős: úgy látszik, újra kell olvasni néhány klasszikusunkat, például Arany Jánost és Ady Endrét, ám meglehet, hogy Mikszáthot, sőt még Móriczot is... Hátha majd megpróbálhatunk szomorkás bölcsességgel mosolyogni azon, amin már-már kacagni sem érdemes... Mert ugye beleszülettünk, akár az anyanyelvbe. Vagy amint bizonyára más értelemben te is mondod: „az erdélyi magyar kultúrába”... Mint például jómagam is — idestova harminchét esztendeje, Szatmárnémetiben.-Mégis: mesélj erről a „beleszületésről”, a gyermekkorodról... — Szép volt és boldog, örömteli és fólfokozott, színesen pörgő, sokféle, olykor tumultuózus, mint egy farsangi maszkabál. Máskor meg magányosabb, mimózább, mivel a szüleim akkoriban még rengeteget dolgoztak a szatmári színházban... Valóban kivételes szerencsém lehetett, mert egyszerre születhettem 21
