Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Beke György: Mi menthetné meg a csángókat?
tották végre. Magyar nyelvű újságot, legalább hetilapot indítanék Bákóban, egy ideig román melléklettel, hogy a nyelvüket veszített, de nemzetiségükhöz ragaszkodó csángókhoz is szólhasson. Sűrűn küldeném Moldvába a magyar népi együtteseket, színházakat. Mindezek után elvinném Moldvába a külföldi sajtótudósítókat, hadd hozzák a világ közvéleményének tudomására: ezt tette a román állam a történelem során mindig elnyomott, félretaszított, nemzeti árvaságra kárhoztatott csángókkal! Többet tett, mint saját anyaországuk, amelyik — fáj leírnom, de igaz — századokon át nem nagyon törődött a Kárpátokon túli magyarok sorsával. Csupán nemzeti feleló'sségüket felismerő', áldozatos lelkű papok, írók, egy-két közéleti személyiség próbált segíteni a csángókon, a maga erejéből, egyéni buzgalmából. Boldog megszégyenülésünk lenne, ha a román állam mutatna példát nekünk saját feleló'sségünkre! Mondom, ez a gondolat kísértett, és román politikusként csakugyan ezt tenném. Teljesen veszélytelen vállalkozás lenne. Az a hatvanaezer csángó, aki még magyarul beszél a családjában, aligha akarná „elszakítani" Moldvát Romániától. (Mert ez az ürügy és a félelem.) Katalán jogaik vagy finnországi svéd sorsuk fénye még az erdélyi árnyékokat is eltakarná a világ elől. Románia semmit sem veszítene, csak nyerne. Ez lehetne olyan alapszerződés, amely kijavítaná a jelenlegi hibáit, pótolná mulasztásait, kielégítené a szerződő felek mindegyikét. Lelki alapszerződés lenne, ezért nem lehetnének benne „lábjegyzetek", jogokat szűkítő jogászi alkudozások. Ilyen lelki alapszerződés csírájában létezik, ha a diplomácia magas világában ezt nem is veszik észre. Úgy tűnik, hogy a kisebbségek jobban megértik egymás gondjait, mint az érdekeiktől lekötött államférfiak. A magyarországi gazdasági megszorítások — magyar iskolák ezreivel együtt — elérték Elek község kicsiny román iskoláját is. A hatezres lélekszámú Békés megyei faluban csak nagy ráfizetéssel lehet működtetni az elenyésző románság iskoláját. A helyi ön- kormányzat rideg lelkű könyvelői az iskolai bezárását javasolták. Ekkor megszólalt Takács Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ügyvezető elnöke, arra kérve a magyar kormányt, hogy mentse meg Elek község román iskoláját, még akkor is, ha egy magyarországi román gyermek oktatása kétszer annyiba kerül, mint egy magyar gyermeké. Igazi felelet erre az lehetne, ha a magyarországi román kisebbség képviselői Bukarestben emelnének szót a moldvai csángók anyanyelvű oktatása, anyanyelvű miséi érdekében. Ez a két népcsoport hasonlítható össze egymással, helyzetét, nyelvállapotát, kilátásait illetően. Ez lenne a nem erőszakolt, természetes párhuzam. Még akkor is, ha a csángók legalább négyszer-ötször annyian vannak, mint a magyarországi románok, de ez utóbbiak jogainak töredékeivel is elégedettek lennének. így működhetik igazán a népi diplomácia, köthet(ne) lelki alapszerződéseket. Itt most alighanem elnézést kell kérnem az erdélyi magyar olvasóktól, amiért súlyos kifogásaik, közvetlen gondjaik előtt — önrendelkezés, autonómia, anyanyelvű oktatás, egyházi javak visszaszolgáltatása — a moldvai csángók helyzete került szemhatáromba. De hát államok közötti szerződésben a történelem folyamán most szerepelnek először. Semmiféle „lábjegyzet" nem szakította ki őket a romániai magyar kisebbség közösségéből. így mindaz, ami az erdélyi magyarokra vonatkozik, rájuk éppen úgy érvényes. 89
