Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Beke György: Mi menthetné meg a csángókat?

kérelmeket küldve Rómába, ami így nem minősülhetett beavatkozásnak más egyházmegyék belső dolgaiba. Batthyány el sem foglalta fehérvári püspöki székét, még Egerből, de már kinevezése birtokában érdeklődik, 1780 októberében, Zöld Péter Moldvában tevékenykedő székely paptól, hogy biztosítva van-e a csángó hívek lelki gondozása anyanyelvükön? Ugyanis XIV. Kelemen pápa 1774- es rendelete arra kötelezte az olasz minoritákat, hogy missziós területükön, Moldvában sajátítsák el a helyi lakosság nyelvét és azon prédikáljanak. Zöld Péter szomorú válasza: „... a misszionárius atyák a más nemzetek iránt oly túlbuzgó megvetéstől lángolnak, hogy semmiképpen sem képesek maguk között — főképp a magyart — megtűrni, ami miatt nekem sem lett volna szabad ott időznöm, ha XIII. Kelemen pápától felhatalmazáson nem lett volna."

Erdély püspöke, a tudós könyvtáralapító, a nyelv ápolója nem hagyja annyiban. Levelet ír 1787-ben a trónon ülő pápához, VI. Piuszhoz:

„...ne higyye Szentséged, hogy keveset számít, ha az összes misszionáriusok nem ismerik a magyar nyelvet, mert nemcsak néhány szétszórt és ide-oda vándorló magyarról van szó. Sok magyar család van, akik egész helységeket tartanak megszállva, és éppen úgy nem járatosak a románban, mint amilyen erősen ragaszkodnak hazai nyelvükhöz. Tűrje el Szentséged, hogy megszomorítsam azon szerencsétlenségek elbeszélésével, amelyet ők szenvednek el. „Mi mással érvelhetne a püspök a pápának, mint azzal, hogy ebben a nyelvi, lelki nyomorban a katolikus magyar hívek nem tudnak bűnbánatot tartani, nem tudnak gyónni a nyelvüket nem ismerő olasz papoknak. Úgy vallják meg a bűneiket, ahogy a némák szokták: a misszionárius sorolja a bűnöket, a gyónók bólintanak vagy rázzák a fejüket. „Azok a magyarok ezen gyónási módtól annyira irtóznak, hogy sokan teljes 20 évet engednek eltelni gyónás nélkül."

Mai egyháztörténész, a gyulafehérvári tanár, Marton József megjegyzi erre: „Sajnos, a pápa 1788. január 2-i válaszlevelében korántsem látja olyan szomorúnak a helyzetet, mint az érzékeny lelkületű és tárgyilagos püspök." Moldva nyelvükben gyorsan fogyatkozó csángó-magyarjai pedig azóta is újra meg újra küldik könyörgéseiket Rómába, hogy a Vatikán szánja meg végre szegény anyanyelvűket.

Legutóbb 1991-ben Budapesten, a Hősök terén adtak át ilyen esdeklést, írásban, nem is tudva arról, hogy kétszáz éve ismétlik ugyanazt az óhajt.

Mi a magyarázata annak, hogy VI. Piusz óta egyetlen pápa sem nyitotta meg a fülét a csángók alázatos könyörgése előtt? Közöny? Ridegség? A csángók magyar nyelvének alábecsülése?

Rómában lehet megtalálni erre a feleletet. Egy 1933-as zarándok utazás leírásából értettem meg a Vatikán kényszerű logikáját. Dsida Jenő, a költő 1933 májusában egy majdnem háromszáz tagú zarándok csoportot vezetett Rómába. Magyar karaván Itálián keresztül címmel a nagyváradi Erdélyi Lapokban rögzítette élményeit. Ezek egyik legnagyobbika XI. Piusz pápával történt találkozásuk. A hercegi teremben, a Sala dúcaiéban XI. Piusz kezet fogott mindegyik erdélyi magyar zarándokkal. Érdeklődött, hogy miként áll Erdélyben az Actio Catholica ügye? Milyen a katolikus iskolák élete? Hát az iparos ifjúság lelki élete? Dr. Bánáss László pápai kamarás, a későbbi püspök, a zarándokok lelki vezetője pontosan beszámolt mindenről. Majd a pápa beszélt és áldást osztott.

Az olasz pápa olasz szavait „előbb dr. Juga román nyelven, majd dr. Bánáss magyarul tolmácsolja..."

Kicsoda ez a dr. Juga? Pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense. Kedves, előzékeny diplomata. Az állami protokollt követi. Ez

87