Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Podmaniczky Szilárd: Elvetemült naplók

*

A siófoki posta főbejárata melletti beugróban egy kiöregedett postamester portos bélyegeket árult. Amikor a visszajáró apróval előrehajolt, csak akkor látszódtak hátul a kopott egyenruhából előbukkanó fehér szárnyai.

*

A távolban sárga és kék fények, a fekete háttér sosem változik, a fenyőfából kimetszett bitumenes póznára sarlós karmantyúkkal mászik föl egy lámpaidomár, izzót cserél, aztán lejön, derekán pánt köti hozzá, s amikor bezárja szerszámos táskáját, arra gondol, hogy ha a karmantyúk kiakadnának, arcával is fékezné a szálkás fenyőfán a zuhanást.

*

A fogorvosnőnél láttam egy festményt, a fák majd szétdurrannak a sárgától, meg a kéktől, jobbról házfalakkal telített a kép, balról viszont nincs semmi, mintha a festő minden színt kiszopogatott volna az ecsetből, hogy aztán felső

fogsorával lehámozza nyelvéről és beleköpje az amalgámfoltos lefolyóba.

*

Éjszaka van: se csillag, se hold. Úgy folyja be a sötétség a temetőt odalenn, mintha az égből ömlene. Mintha bármi is ömlene az égből, mintha a fenn lent lenne, amikor majd fejre állok.

*

Ma olyan utcákon jártam végig, mintha ott lettem volna magam előtt öt perccel, mintha mindezt már megelőzte volna valamim, hogy ugyanezt lássam, érezzem, lépésről lépésre haladok, a szívem nem dobog, minden macskakőn centiket csúszik a cipőm, mindkét vállam elnehezül, mintha új tüdőket kapnék, mintha a dobhártyám visszhangbarlangként hallana tompa puffanás utáni csendet, és a szám légüregében beállna egy jó előre eldobott tavasz.

*

Annak idején, 1622-ben belezúgtam egy katicabogárba, piros háton kis fekete pöttyek. Már nagyon várom azt az időt, amikor semmi közöm nem lesz a katicabogárhoz, de semmihez se, erre vagyok kíváncsi.

*

Hazahoztam a földet. Van itt egy testmeleg föld. Ülök a zacskóval szemben, talán nem hosszú így, hagyom kihűlni, egyik ujjam a másikon, mindkettő elképzelhetetlennek tartja ezt a távolságot, de nem lehetek egy labdaszerű hús, amit bevonnak bőrömmel, gömbje az eldobható Istennek van, langyos tenyere, vagy hogy puszi, semmi; olyan, mint gyertya a tortán, soha nem eszem meg ezt a luxvilágot, a levegőt üresen lenyelem. Gigantikus gége, egy metszettel, látom, nem leszek boldogabb: a Golgota Játszóház. Elég ebből. Nem szenvedni jött a test a világra, csak szenved pusztíthatósága okán, s ha ez még előjátszma is,

unosan s levegő nélkül borul fejem a kihűlt levesbe.

*

Az első lépés mindig az indulás gondolata. A második lépés pedig az első lépés.

*

Megtanultam a kis konyhámban üldögélni esténként a tányérszárító fölül lehulló félfényben. Még ha naplót is írok, több benne a kifelé, mint a befelé fordítás. Bár ennek sincs több reménye, mint hogy nem érdekelhet senki, mikor a

13