Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
Legenda Áprily Lajosról Összegyűjtötte Albert Zsuzsa A Ibert Zsuzsa: Amikor koratavasszal járom a Pilis hegyi útjait, mindig eszembe jut Áprily Lajos. A csordogáló vizecskék hangjáról. Egyébként néhányszor találkoztam vele, s van pár kedves levelem tőle. Nemcsak a Költőt tiszteltem benne, hanem azt a ritka gyengéd meleg emberséget, s a fényes szellemet, amit kevés lenne egyszerűen műveltségnek nevezni. És ha még hozzáteszem, hogy ennek a költőnek volt a fia Jékely Zoltán, a század egyik legnagyobb magyar költője, akkor olyan két emberre gondolok, akikkel nemcsak tisztesség, de öröm is volt együtt lenni. Áprily Lajossal öreg korában találkoztam. Sosem felejtem el, amit tőle hallottam magamról: „Maga jó ember.” És amikor fáj az embernek a világ, akkor ez egy kis vigasztalást jelent. Mészöly Dezső: Én azt hiszem, a magyar irodalom egyik csodája az, hogy egy ilyen nagy költőnek, mint Áprily Lajos, egy olyan nagy költő fia lett, mint Jékely Zoltán. Ez általában az egész világirodalomban ritkaság, és a magyar irodalomban egyedül áll. Nem is hiszem, hogy a világirodalomban van még két ilyen méretű költő apa-fiú viszonyban. Egészen különös. Sokat gondolkoztam azon, hogy ez nemcsak a születés, a gének... azt hiszem, hogy Áprily legnagyobb pedagógiai sikere az, hogy a nagyságával nem nyomta el a fiában lévő költőt. Nemcsak, hogy nem nyomta el, hanem talán felébresztette. Lator László: Én is szólhatok, személyesen később ismertem meg Áprilyt, mint ti, viszont elég hamar megismerkedtem vele levélben. 1944-ben, kamasz koromban, írtam neki egy levelet, amiben kértem, hogy küldjön nekem egy verset kézzel írva. Nagyon szerettem azt a sárga Révai kiadású könyvet, A láthatatlan írás című vers- gyűjteményt, ami éppen itt van Balázsnak a keze ügyében. Nekem ez máig is megvan, pedig egyébként a könyveim a háború alatt elvesztek, alig kettőt-hármat tudtam magammal hozni, az egyik ez volt. Gondolom, azért hatott rám olyan elemi erővel Áprily lírája, mert az a fajta természetközelség, amit én, falusi gyerek lévén, magam is mindig éreztem, benne nagyon erősen megvolt. Aztán a dallamosság, ami minden fiatal, kamasz vagy gyerek, olvasóját lenyűgözi. Akár azt is gondolhatnám, hogy már-már túl dallamosak a versei, de egy fiatal olvasóra ez mindenképpen nagyon erősen hat. Szóval írtam neki egy levelet, nem tudtam, hogy hova kellene címeznem, valamelyik lapnak, vagy kiadónak küldtem el a levelet és ők továbbították a Baár-Madasba. Akkor Áprily a Baár-Madas igazgatója volt, és elküldte nekem postafordultával az egyik kedves versemet, a Tavaszodikot. Máig megőriztem ezt a kéziratot, és az a furcsasága van, ha már ezt szóba hoztam, elmondom, hogy van benne egy sor, amelyik nem egyezik a köteteiben levő szöveggel. Az a sor, hogy „mintha a róna / kedve dalolna” ebben a kéziratban így szerepel: „mintha a róna lel- ke dalolna”. Nem tudom, hogy emlékezetből írta-e le a verset, és véletlenül került-e a kedve helyére a lelke, vagy volt egy ilyen változata a versnek. Küldött egy fényképet is, ugyancsak az aláírásával, közismert fénykép, Visegrádon ábrázolja, és írt Meszoly Dezső, Lator László, Lengyel Balázs, br. Kemény János, Jancsó Adrienne Bozókv Éva, ifi. Bibo István, Nemes Nagy Agnes, Vidorné Bereczky Piroska visszaemlékezései. 49
