Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)

vagyunk, akár nem, s meg is vagyok győződve, hogy élményeink végösszege egy. Ezzel dicsekedni: silányság. A költők azt mondhatnák önmagukról, amit Schylock mond a zsidókról: »Ha megszúrtok, nem vérzünk-e, ha csiklandtok, nem nevetünk-e? Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?« Bármilyen hitet - művészi hitet - is vall a költő, csak az élettele- vény az anyaga, a lélek." (Lev. 622.) „A vers [pedig] mindig', önkívületi beszéd.” (Lev 641.) Az öntudatlant hozza fölszínre. Ha „a kapcsolás túlontúl logikai” a versben az hiba, éppen a lényegeset nyomja s torzítja el.

Ez a fölfogás - legalábbis ebben az önreflexív formájában - viszonylag kései; a húszas évek második felétől élt. S nyilvánvalóan összefügg Kosztolányi Bergson-élményével, még inkább pedig pszichoanalitikus érdeklődésének és tájékozottságának elmélyülésével. A levelekből kiderül például, hogy ekkoriban igen szoros baráti, sőt munkatársi!!) viszonyban állott Hollós Istvánnal, s horizontján nemcsak Ferenczi Sándor tűnt föl, de még Groddeck is. (Vö. Lev.568.,569.,573.) Sajnos, pszichoanahtikus tudásának kialakulástörténete és szerkezete máig nem kellően tisztázott, jóllehet könyvében Harmat Pál (1994. 252-260.) erről is ír. így nem lehet pontosan látni, hogy a pszichoanahtikus elmélet mikortól volt jelen gondolkodásában eleven szempontként, s a Freud-i elmélet hogyan kapcsolódott saját korábbi irodalmi gyakorlatához. A húszas évek második felétől érzékelhető erőteljes jelenléte a pszichoanalízisnek azonban semmiképpen nem tekinthető esetlegesnek. Ez összefügg Kosztolányi korélményével. Már 1927-ben, a szabadversről vallva elismerte, hogy számára „a zárt forma lebontása” „lelki szükség volt”. Szahadverset írni ugyan, vallotta, nehezebb, de „kellett, hogy fölfrissüljünk ebben az új elemben”. „Utánzóink már úgy kezebk a nyelvet, mint mi. [...] A rímek egyelőre az operettekéi.” Itt, ti. a szabadversben viszont „az érzés, gondolat maga vájja meg a mederágyat, amint a belső lüktetés követeb. Nincsenek sínek. A végtelen szabadságban kell megkeresnünk az egyetlen utat, akár a repülőgépnek.” (Lev.562.) Később még ennél is nyíltabban fogalmazott. „Kétségtelen, hogy ma líraitlan korszakot élünk - írta 1931 áprihsában Komlós Aladárnak -. A versek iránt való érdeklődés világszerte megrokkant.” (Lev.622.) Weöres Sándornak pedig, alig pár hónappal korábban azt is bevallotta: „Ma az egész földgolyó bénult. A költészet is az. Ólmos levegőt szívunk mindannyian, mindenütt a világon. Nem lehet tőled várnom — legalább ma —, hogy új igét mondj. Mit tégy? Hát faragd a matériát. Csak így jöhetünk rá, hogy mit akarunk, nem gondolkozással.” (Lev.617.)

O pedig, aki tudta, hogy a „nyelv [...] az élet terméke” (Lev.720.) s hitt „a szavak jelképes voltában” (Lev.726.), a nyelvhez való, a nyelvet érvényesülni hagyó s ezt az érvényesülést a maga eszközeivel elő is segítő alkotói viszonyulásában megtalálta (írói) szabadságát. Itt szertelenségei, csapongásai, sőt elnyomhatatlan nárcizmusa is éppúgy kielégülhettek, mint az élet nagy reabtásai iránti fogékonysága. Másról írta, de önmagáról is elmondhatta volna: „rezzenékeny lélek” volt (Lev.473.), aki műveiben ezeket a rezzenéseket többnyire ki is tudta fejezni. Mert minden póza és manírja ellenére, bár ezektől egyáltalán nem függetlenedve, már 1904-ben jól tudta: „Akik nem reábsan írnak, azoknak hályog van a szemükön; a nagy művészek kíméletlenül és barátságtalanul hatolnak be a dolgok rejtekébe, s szagot adtak a szavaiknak.” (Lev.41.)

6

Kosztolányi, némely mai népszerűsítőjével ellentétben, jól tudta, hogy a személyes életnek ez az irodalommá való transzformálása egy mélyebb, erkölcsi dimenzióból szemlélve voltaképpen az „öncsalás” elemét is magában foglalja. „Minden nagy embernek szüksége van kisebb és nagyobb csalásra — szögezte le már 1904 augusztusában —: Napóleonnak államcsínye van, Schopenhauernek - akaratcsínye.” (Lev.37.) Jóval később (1933) pedig, egy cikkében, korai levelével összhangban, azt továbbfejlesztve odáig ment, hogy kijelentette: a művészet voltaképpen öncsalás - amelynek elfogadása nélkül a legnagyobb remekmű sem fejtheti ki hatását (Kosztolányi Dezső, 1990.344.). Kosztolányinak ez a csaláselmélete, persze, egyáltalán nem kritikai elmélet; megalkotásával nem leleplezni akart,

94