Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Gömöri György: Legkedvesebb tavaim
tarn, de sohasem kívántam evezősként része lenni; sokszor és szívesen üldögéltem boldogult bölcsészkoromban a pesti rakpart lépcsőjén, de nem vágytam arra, hogy magával sodorjon. József Attilánál ilyenek a jelzői: zavaros, bölcs és nagy. Kisebb, tisztább, körülírtabb, és igen - költőibb vizekre vágytam mindig is - ilyenek a tavak. Ezek között is különösen kedves nekem a Balaton, a bledi tó, meg a svájci oldaláról nézett Lago di Maggiore. Mindhárom tóról írtam verset is; a Balatonról még nagyon fiatalon egy impresszionisztikus verscsokrot, ami egy emlékezetes földvári nyaralásból született. ízlésem azóta változott, függetlenül izgalmas fiatalkori élményeimtől, már régóta jobban szeretem az északi partot. Ami persze nem is meglepő, hiszen a sekély vízben inkább a gyerek, vagy a nagyon fiatal ember leli örömét; a felnőtt rögtön úszni akar, nem halacskázni. Tempózni, vagy vitorlázni. Vagy csak ülni a hegyen és onnan lenézni a kedves pannon víztükörre. Az északi parton is válogatós vagyok. Bár nyaraltam több helyütt, képzeletemet jobban vonzza Tihany, mint Füred, Badacsony, mint Almádi. Szabó Zoltán is nagyon kedvelte Tihanyt, „nyugodtnak és megbízhatónak” nevezte ezt a tájat, bár nem volt képes megfogalmazni, mit is üzen „a hegyek vonalának játéka”. Meg aztán Zoltán jobban szerette az őszi Balatont, mint a nyárit, mert az írófilozófus szemével nézte a tavat és a tómellettiséget. Végül is Csokonai sem napozni jött ide, hanem elmélkedni. Ugyancsak Szabó Zoltán írja valahol, hogy a Balatont nem tartják jellegzetes magyar tájnak, mivelhogy túl szelíd, szerény és nem „szónokias”. A „szép” szót nemigen használja. Ami engem a tihanyi félszigetből és környékéből megkap, az az illeszkedés esztétikuma: két tájelemnek, a hegynek és víznek a kecses összefonódása, illetve ölelkező különbözése. Egyszer láttam egy igazi balatoni vihart is a tihanyi hegyoldalból, ahol baráti szívességből egy hétre kölcsönkaptunk egy villát. Éjjeli vihar volt és félelmetes. S bár fedél alatt voltunk, biztonságban, s elég távol az őrjöngő tótól, feleségem felriadt és sápadtan hozzámbújt és együtt néztük a villámok cikázását a hullámok felett. Egy roppant égi zenekar üstdobjai szóltak, ijesztgették a finomabb zajokhoz szokott halandókat. Tengert játszott a tó, lenyűgözött drámaisá- ga. Emellett jelentéktelenné törpültek a mindennapok apró bosszúságai, a hosz- szú sorok az üzletekben, s az, hogy a rendesebb vendéglőkben gyakrabban lehetett német szót hallani, mint magyart. Bled Szlovéniában van, hajdan itt, a bledi tavon tréningeztek Jugoszlávia válogatott evezősei. Ennél a tónál csak egyszer jártam, még a hetvenes évek elején és persze nyáron (bár a környéki hegyekben téli sportokat is lehet űzni, de én nem síelek.) A bledi tó sokkal kisebb, mint a Balaton, pár óra alatt körbe is lehet járni. A szállodának, ahol laktunk, úgy emlékszem, külön strandja volt, s ha beúszott az ember és a hátára feküdt, visszalátott a középkorba. Felnézve a tó melletti hegyre lovagvárat, piros tetejű, romantikus várat lehetett látni, amelynek mellvédjéről parányi emberalakok integettek. Alatta roppant meredek sziklafal húzódott, amit sűrű erdő vett körbe. És ezt a romantikus összképet akkoriban még a parton húzódó szállodasor sem zavarta. Persze ez akkor volt, lehet, hogy Bled azóta megváltozott, zajosabb és piszkosabb lett, de akkor még maga volt az idill, a tiszta tó a hegyek között... Ami a Lago di Maggiore svájci oldalát illeti, ott is csak egyszer jártam, még régebben, mint Bledben, mert 1959-ben. Akkor meglátogattam Kerényi Károlyékat Asconában, s az ő házukból nézhettem le a tóra pár napig, viszont fürödni csak a locarnói részen fürödtem. A tónak ebből a szemléléséből született „Asconai elégia” című versem, amit az akkor még bebörtönzött Déry Tibornak 207
