Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Major-Zala Lajos: Raron: Rilke két temploma

Közvetelenül az aprócska házak mellett cölöpökön ülő' szénatárolók, a padozat és az oszlop közé ékelve egy gombafej alakú kőlap, hogy az egerek ne férkőzhessenek a szellőző szénához. Mint a házak, az istállók, vagy inkább az ólak is pöttömnyiek: kecskék, birkák tanyája. A tavaszi kopár kaszálókon még mindig látni szorgoskodó menyecskéket, akik összekotorják a sárga levelektől tarkított szénahulladékot, hogy mielőtt a nedveitől duzzadó fű betemetné trágyának, a kecskék alá kerüljön, meghazudtolva a pazarlást, szükségből dacolva az eldobó társadalom groteszkségével. Mert így a kecske is hasznát veszi, a trágya is megmarad, csupán egy közbeeső állomáson megy át.

Innen indultunk egy napsütötte délutánon Raronba. Meg akartam mutatni lányomnak egy nagy költő sírját, ahová már annyiszor elzarándokoltam. Hisz egyetemista éveim kezdetén ő vezetett be a német nyelv fordulatosán lebegő tömörségébe és a költői árnyalatok misztikus, de nagyon is földhöz kötődő emberi valóságába. Talán ő volt az utolsó nyelvből és a nyelvnek élő költő. Kegyetlenül igényes, igényesen gyengéd, de mérhetetlenül szigorú magával és a világgal szemben. Mintha a retináján átfolyó nyelv átszakíthatatlan fátyolán keresztül látta volna a magába áramló, az ott átszínesedő, majd leikéből kibomló dolgok (Dinge) létének bizonyosságát, de egyben megkérdőjelezését. Feleségem kedvenc Rilke-verséből, az Őszi nap-ból akartam idézni, utánanéztem, sokan átültették magyarra, de egyikben sem találtam rá az „én Rilkémre”. így kénytelen voltam német ajkú feleségemnek magyarra lefordítani, közlöm, hátha rajtam kívül valaki másnak is emígy tetszik:

//

Őszi nap

(fordítottam feleségemnek: Lindának)

Uram: eljött az idő. Túl heves volt a nyár.

Helyezd a napórákra árnyékodat s engedd el szeleid át a rónán

Adj nekik még két verőfényes napot, parancsold az utolsó gyümölcs is beérjen, vidd őket tökélyre és lövelljed a nehéz borokba maradék nektárod.

Kinek ma nincs háza már nem épít többé.

Aki most egyedül van, sokáig úgy is marad, virraszt, olvas, hosszan levelet írogat, és a fasorban mintha így lenne örökké békétlen barangol, ha lombok kavarognak.

Ezen a helyen találkoztam először a sioni ökumenikus összejövetel alkalmával Rónay Györggyel és Pilinszky Jánossal, amiből aztán évtizedes feledhetetlen baráti és szellemi kapcsolat szövődött az idők folyamán. Imátlan ima című kötetem már a nyomdában volt, amire később Rónay nagyon érzékenyen reagált a Vigíliában (Olvasó naplója) és az Új Emberben. Tulajdonképpen ő fedezett fel a magyar irodalomnak. Nem fordultam meg Pesten, hogy Pilinszky Jancsival ne találkoztam volna, legtöbbször lakásán, ahol húga, Erika is a társalgásba kapcsolódott, s így akaratlanul is sok mindenről értesültem a családdal kapcsolatban, a biztonságos — akárcsak paprikás krumplis — fészekmelegről, s sógora elhunytéval annak kihűléséről. A bomlasztó drámákról és a kisebb tragédiákról.

203