Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Fodor András: "E hely poétának való"
Szuntyer-ba), de karácsonyi szünetre már Lengyeltóti házunkba mentem haza. Közben lezajlott az átköltözés. Apámat ezentúl már csak civilben láttam. (A herényi uradalom még elcsábította, gyalog-odajáró számtartónak.) Helyette én hordtam az internátusbán kötelező vasutas egyenruhát. Jórendű bizonyítványom velejárójaként két aranystráf is ékeskedett parolimon. A családhoz való megérkezés igazi mámorát — talán mert nem volt könnyű az eleve megváltozott új körülményekhez alkalmazkodni nem ekkor, hanem a következő, extra módon történt hazaérkezésemkor éltem át. Az 1939/40-es télben rengeteg hó esett, s következésképpen olyan tavaszi árvíz támadt, hogy Osztopán-Somogyjád között elmosta a vasúti töltést. A Kapósban tanuló tóti diákok szülei összefogtak, hogy gyerekeiket autón menekítsék haza a húsvéti vakációra. Olyan volt az egész, mint a „Mennyből az angyal...” jószolgálat: valaki beszólt értem és Cséry Pistáért, hogy itt van értünk a gépkocsi az iskola előtt. A Zárdából még mellénk került Németh Klári,a kocsiban tartózkodó Németh Zoltán (a vendéglős Németh testvérek) húga. Ez a mozzanat, a szemrevaló kislány mellémkerülésével együtt, volt Tóti első gondviselésszerű gesztusa irántam. Ahogy az állomásra vivő útelágazástól gyalog mentem tovább a lefele lejtő út bukkanói közt, fantasztikus látvány volt a Tatárvárdombhátat körülvevő árvíz, s ahogy előtte, a maradék pályaszakaszon egy erőlködő mozdony füstje bodorgott. Ennél az érkezésnél csak az volt melengetőbben emlékezetes, amikor az 1945-ös karácsonyi vakáció előtt szénhiány miatt leálltak a vonatok, s én falubeli diáktársammal, Károly Jóskával, s egy kézitáskával, gyalog indultam a negyven kilométeresnél hosszabb hazai útra. Táskám hamarosan igen nehéz lett, alkalmas személykocsival eggyel sem találkoztunk, bekéretőztünk hát jutái rokonomékhoz a tejcsarnokos házba. Le is feküdtünk már, amikor hirtelen kiugrasztottak bennünket: egy gabonászsákokat szállító teherautó észak felé megy, szívesen elvisz bennünket Tótiig. Ebből az élményből íródott, még a karácsonyi szünetben, 1946. január 7-én, a Hazafelé vers. Már dorombol az autó és elmaradnak mellettünk a tájak. A fasorok sértődve félreállnak, és jönnek új, hótól fehér mezők. A tárgyak lent, ha fény lobban rájuk, riadtan rugdalják el az árnyuk. Nevetünk rajtuk, víg hazamenők. Gyalog megyek már lefelé, és nézem, fent a hold alatt az égen, egy hosszú felhő most osztódik széjjel. Csillag talán sohasem volt ennyi! Zümmögve búg a telefonpózna, mintha csak bennem zsibongna, szólna. Tudjátok-e mi az: hazamenni! 6. Tóti környezetének szépsége a negyvenes években fokozatosan tárult ki előttem. Az utak fordulói új és új aspektust kínáltak. A távoli, egymás mögött emel151
