Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Kautzky Norbert: Áldassék a telep

a Telepre. „Vittem a fiam is, birtokát birtokos, / Most már így mutogassam, hogy ennél / Több s nagyobb neki sem lesz jogos. / Átölelnek az utcák, vénecske kerítés / Mögül üres szaletlik sora szemünkbe néz”. (Látogatás a Telepen) A kisfiú megismerte Kőbányát, a MAV-Telepet, s azóta tudja azt is, miért nem vagyok városi ember.

De a labda továbbgurult, s mi követtük édesapánkat. így Salgótarjánba is, az acélgyári munkások lakótelepére. Cserhát, hegyvidék, a Telep is domboldalon, közel az acélgyárhoz, de a várostól messzebb. A házunk maroknyi, szoba-konyha- éléskamra, kertecskével. Négyen fiúk és a szüléink. Az összetartozás menedék is, s az érzelmek kötőanyaga. A család közvetlen élménye megmaradt. Mindmáig ebből élünk. A Telep pedig gyermekkorunk áldott fészke. Nyáron a grundon, egy szál klottgatyában, mezítláb. „Oda tartozom, onnan jöttem. / Mezítláb, csontos térdemen sebekkel. / Dajkám a játék, nem kímélt, / De megkeresett, ha eltévedtem”. (Grund)

Az utcák különös nevére - Felső- és Alsósajói sor - emlékszem. A nagy focicsatákra is a két sor válogatott csapata között. Mi, József öcsémmel, az Alsósajói sor csapatában játszottunk. Nem meggypiros, címeres mezben, mint édesapánk, annak idején, Európa játszóterein. „És Tarjánban az acélgyári / Srácok a munkástelepen, Dodó, a többiekkel / Még játszhatna velem / ... / Vezényszavakról egymásra ismerünk. / A nyelv közös, s a gondolat a régi síneken halad. / Kívülről, könnyű lecke, elmondanám a sorsuk” (Otthonaim) Ezentúl a haza: az ember, a nyelv és a táj. De együttműködést jelez sokféle változatban. Az enyém, mindenkor, az emberrel kezdődik.

Nemrég jártam a Telepen, a házak nagy része eltűnt. Egy őszkontyos ma- mácska rámköszönt, mint régi ismerősre. Emlékezett apánk fiaira. A Telep megőriz, a tisztesség több a hatalomnál.

Végezetül a Wekerletelep, a gazdasági válság. Vacsorára, a tányérokon szemes árpakávé, és tiszta víz a poharakban. Édesanyánk megváltó mosolyának bűvölete. így hadakozott az éhség támadásai ellen. Hadd bújócskázzunk a Fő-tér bokrai közt. De várt a homokdomb is, mint havas lejtő a sízőket. A fenekünk volt a sítalp. Az érthetetlen valamiről, apáink, morogva, tépelődve beszéltek. Mi hajrát kiáltozva száguldoztunk.

„Ha ennyi maradt felnevelő otthonaimból, / Az se kevés. A vándor felismerte az útat, / Nem fárad el, csak megtér, mint lebegő nap / Az égen, hogy senkitől, ha támad, ne riadjon, / Ha végső szálláshelyére elkíséri a Hold. ”

Áldassék a Telep, a szülőföld, hadakozásaim oltalmazója.

119