Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Rónay László: Utcák, terek, épületek, emlékek

már akkor nagyon szerettem a költőt, hiszen apám egy olyan meséskönyvből olvasott föl esténként, amelyben A szegény kisgyermek panaszai egyik része is szerepelt. („Este, este árnyak ingnak...”) A ház azonban eltűnt. A mellette lévő, amelyben Márai idomította Csutorát, s vallott a polgári életforma értékeiről, romhalmaz volt.

Márai könyveit apám szerkesztette a Révainál. Féltve őrzöm a drapp sorozatot a dedikációkkal: „Rónay Györgynek szeretettel: Márai Sándor.” Az ostrom után ő is a Rózsadombon lakott, ide mentette néhány megmaradt kedves könyvét. A hegyre kapaszkodó Margit utcai kocsmában találkozgattak. Az egyikre magával vitt apám, s megcsodáltam ismerőse hórihorgas alakját. Unalmas embernek láttam, s amikor azt mondta: „Gyurka, elmegyek”, nagyon megörültem. Amikor a Föld, Föld-bol visszaidéztem e hajdani jelenetet, rádöbbentem, hová is indult a kissé hajlott, elegáns férfi.

Thurzó azonban maradt. S megmaradt otthona is a Váci utcának a Kálvin tér felé eső részén. Ezt a felét hamarabb fedeztem föl, mint a másikat, az elegánsát, a Vörösmarty térre vezetőt. Az Erzsébet-híd romjainál volt a választó- vonal. Már csak azért is, mert itt volt a Rákóczi úton közlekedő villamosok végállomása, s a szerelvények iszonyú csikorgással masíroztak át a váltókon. A sarkon éltek és tanítottak a piaristák. A kápolnában hallgattam Sík Sándor legendás konferenciabeszédeit. Az órák végeztével kiszédelegtem a gimnáziumból, s az utca túloldalán lévő Nárciszba ballagtam, ott várakozott apám, az Új Embertől jött. Rendszerint Pilinszkyvel darvadoztak egy kávé mellett, de néha csatlakozott hozzájuk a hallgatag, zord Kondor Béla is.

Szombatonként, ha esett, ha fújt, Thurzóhoz mentem a „proli” Váci utcába. Már a templom előtt érezni lehetett a pékségből - akkor már rég államosították a Rutterschmidtek legendás sütödéjét, ahonnan Móricz Zsigmond is vásárolt - áradó csodálatos illatokat. A kapualjból kanyargós lépcső vezetett föl. Amikor megnyomtam a csengőt, fergeteges kutyaugatás harsant föl. A házigazda becsukott spaletták mögött olvasólámpájától sejtelmesen megvilágítva ágyán feküdt, s a kritikusait szidalmazta. Időnként kortyantott egyet az ágya mellé készített palackból. A legolcsóbb borokat itta. Máskor pasziánszot rakott, ilyenkor szembesült hőseivel, akikről bámulatos elevenséggel mesélt, miközben a hatást leste.

Ha nem szombaton mentem, elkísérhettem a Nagycsarnokba. O vásárolt. Olykor a környéken lakó Remenyik Zsigmonddal mentek. De ez a „mentek” nem fejezi ki pontosan a méltóságos vonulást. Thurzót itt mindenki ismerte. O volt a rész „művész ura”. Tekintélyét nem regényei és elbeszélései alapozták meg, hanem filmgyári és televíziós tevékenysége. A „művész úr” végiglejtett a Váci utcán, utolérhetetlen grandezzával fogadta hódolói köszöntését, majd behatolt a csarnokba és hevesen alkudozott a kofákkal.

Szerette a zenét. Hatalmas lemezgyűjteménye volt, melyet nábobként osztogatott hódolóinak. Nála meghallgathattam azokat a műveket, amelyekről Bartha Dénes beszélt a Váci utca másik végén, a Bartók-teremben. Fantasztikus jelenség volt: magyarázott, lemezeket forgatott, zongorázott, énekelt, dúdolt. Olyasvalamit varázsolt hallgatói köré, ami akkoriban nagyon hiányzott életükből. A kijózanító valóság elenyészett, s maradt a zene, Bach, Schubert és a többiek, a rendezett, harmonikus világ hírnökei. Bartha Dénessel készítettem életem első interjúját valamelyik sorozata végén.

Akkor már befejeztem a gimnáziumot, de ugyanabba az épületbe jártam a Váci utcába. 1953-ban könnyek között költöztettük a piaristákat a Mikszáth térre. Ha Isten is segít, valamikor a századvégen, mint a helyükbe költöztetett

112