Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Jókai Anna: Alakító tájak

dühösen taknyosnak nevezett, a tejosztó gyorsan a kezembe nyomta a teli kannát: „Nem magának való ez, kisasszonyka.” Satnya kis lázadás volt, inkább rátartiság, semmint értó' azonosulás.

A szomszédok - akárcsak a Kemény Zsigmond utcában — itt is civakodtak, pletykáltak, de dolgoztak is, végtelen szorgalommal. A harmincas évek elején valaki nagyratöró'en kitalálhatta, hogy Tárnok falu mellett (ami jóval messzebb, a búzaföldeken túl kezdó'dik) egy üdüló'sávot kéne kiépíteni, az akkoriban propagált, közeli Érdliget mintájára. Fölépült néhány víkendház, beszivárogtak a pestiek. Az őslakosok nagy része sem volt igazi földművelő, a többség bejárt Székesfehérvárra vagy a fővárosba. A mellettük levő nagy házban egy öreg-öreg parasztnénike lakott, öreg-öreg magatehetetlen férjével, aki szüntelenül köpködött, s itt élt süket, pártában maradt lánya is, s vak fia, a szép Józsi. Szép Józsinak trafikja volt az állomásnál, hangjuk után osztályozta a nőket: ki fiatal, ki csinos... Vicceket mesélt, engem tizenhat évesnek tartott, anyámat harminchatnak. Mindketten meghagytuk ebben a hitben. A süket Annus mindenre csak mosolygott, bólogatott. A kertünk mögött élt egy gyerektestű, vézna, nagy fejű öregaszony. Abból tengődött, amit a kertje termett, s hbát tömött, tyúkokat nevelt. Zajtalanul jelent meg a kerítésnél, a kukoricalevelek meg se zörrentek körülötte, meztelen lábfeje, akár egy nagyobb göröngy. Ajánlotta a cseresznyét, málnát. Fájt nekem, hogy anyám, bár mindig vett valamit, de mindig alkudott is. Ellenérzésem két forrásból táplálkozott: egyrészt hozzánk nem illőnek találtam az alkudozást, másrészt sajnáltam Hasziló nénit. A neve miatt is sajnáltam, gyakran csúfolták, kiáltoztak utána, „Hasziló-Tasziló...” Babonásan arra gondoltam, talán ezen az egy betűn múlt az élete — egy kicserélt hang miatt lett ilyen fals az egész. Mint Tárnokliget maga. A két fűszeressel. Összesen két szatócsboltunk volt, de azok is egymással szemben. Az egyik egy kicsit drágább, „modernebb”. A másik olcsóbb és otthonosabb. Csilingelt az ajtó, ha nyitották. Hogy ki melyikhez jár vásárolni, megosztotta, szinte rangsorolta a környéket. Anyám rendszerint engem szalajtott a boltba, s én mindkettőt kipróbáltam. A csengős üzletnél kötöttem ki. Itt kedvesebb volt hozzám az asszony, közlékenyebb. És magázott!

Minden évben mondogatták: jövőre jön a villany, a víz, új parcellákat osztanak, igazi üdülőhely leszünk végül. De ezt nem hitte senki. A csődöt, Tárnokhget bedöglött terveit a „strand” szimbolizálta, lepusztult sorsával. Az állatok vették birtokba, kacsák^ úszkáltak a vízen, lovat és tehenet mostak benne, piszkos, büdös sár tapadt a fenekére. Én már csak ilyen állapotban láttam. A falusi gyerekek azért bele-belemásztak, nekem megtiltották. Persze hogy lefröcsköltek, ha arra jártam. így hát üldögéltem a kerítés mögött, míg anyám rám nem kiáltott, ne töltsem az időt haszontalan olvasással. Takarítani utáltam a legjobban. Éppen a ház küszöbe előtt állt a feketeszeder fája. Ez a feketeszeder potyogott az ajtó elé, akarva-akaratlanul eltapostuk, mintha nyálkás bogár lapult volna el a talpunk alatt, lilás, nem szűnő foltokat cipeltünk be a padlóra. S ezeket a lilás foltokat kellett volna eltüntetnem. Mindig újra és újra s mindig hiába. A kút mellett állt a kedvencem: a rózsaszín gyümölcsű szederfa. Ami hullt, az jó helyre hullt, a barna földre. Milyen igazságtalanság — gondoltam akkor —, mindegyik szeder, s mégis, az egyik folyton bajt okoz, utálatos, pusztán azzal, hogy rossz helyen növekszik — a másik pedig áldás, ajándék.

Anyámmal összekötött egyetlen közös szenvedélyünk: a baromfi. Persze, egészen más indítóokkal és céllal. Anyám pörköltrevalónak és a friss tojás kedvéért nevelte őket, kenyérmorzsán tartva, terve szerint csupán tavasztól őszig. De a sírásomtól végül nem lehetett levágni egyiket sem. Legkedvesebb barátom Gó, a törpekakas lett. Különösen viselkedett ez a szénfekete, égőpiros tarajú apró Gó. Vadul száguldozott, verte a port a szárnyaival, még a nagy, öreg tyúkok is behódoltak neki. Előttem azonban, mintha kutya lenne, a hátára hemperedett, a tenyeremből evett, s a sétáimra is elkísért. Anyám ősz felé mindig beadta a derekát, a kifent nagykést visszacsúsztatta a fiókba, s rábíztuk a tyúkfarmot a szomszédokra. A harcokban aztán természetesen összefogdosták és megették valamennyit. Én anyámat vádoltam: miért nem engedte legalább Gót felhozni a Kemény Zsigmond utcába? Egy skatulyában elfért volna a pincében. Ezután, ha hébe-hóba élő tyúkot hozott anyám a piacról, vigyázni kellett, élve ne lássam. Mert különben ott kotkodálhatott hónapszámra a konyhaasztal alatt, madzagra kötve a jámbor; elpusztítani tilos volt, kifordult a húsa a számból. Ugyanakkor a csirkehúst szerettem! így győzött később a megalku110