Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Gaál Károly: A pusztaiskolák hősei

Első elemimet én is ennél a tanítónőnél és ebben a tanyasi iskolában kezdtem el. Ez akkor csak egy tanév volt számomra. Ha azonban most, hetvenhat éves koromban józanul átgondolom, ha visszatekintek a megtett útra, valahogyan feltámad bennem az az érzés, hogy ez az első elemi, ez a tanyai, szabta meg életem folyását, nagyrészt személyiségemet is.

Az akkori analfabéta szülők gyerekei közül mennyien lettek később maguk is tanítók és váltották le hajdani mesterüket? Nem tudnám megválaszolni. Került ki ugyan korábban is tanító a tanyasiak közül, de ezek akkor még azért választották ezt a pályát, hogy megszabaduljanak a tanyától, hogy „urak” lehessenek. Ezekben az első, feszült években nem is mehetett volna vissza. Tette volna ezt, csak azt vágták volna a fejéhez, hogy „mit akar ez a paraszt? Ez ne prédikáljon nekünk!”

Széchenyi, Eötvös, Klebelsberg! Mindegyik a maga korában élve ismerte fel, mire van a nemzetnek szüksége, hogyan kell a „tövisbe rózsát oltani”. Gondolkodó emberek, akik nem voltak hajlandók „hujj, hujj, hajrás” forradalmat csinálni, hanem kortársaik ellenállása dacára is megtalálták az utat, hogyan lehetséges a jövő számára olyan geijedést beindítani, amelyik revolúció helyett evolúcióhoz vezet. Ja, de ehhez szükséges volt, hogy ne Magyarországból kitekintve, nemzeti öntömjénezéssel szemléljék Európát, hanem fordítva, Európából betekintve lássák, hogyan lehet az általános fejlődéssel lépést tartani, hogy tudatossá váljék bennük a nemzeti és az európai. E két fogalom nem áll szemben egymással, ezek egymást szervesen kiegészítik. Ezek a gondolkodó személyiségek keresték és találták meg az utat, hogyan lehet egy népet szellemi téren az „értől az Óceánig” vezetni. Ők nyitották meg a csatornát és a tanítók terelték a vízfolyást.

Mindezt távol az elhagyott hazától, az itteni pillanatnyi jelenemben írom és most jövök rá arra, hogy ez a jelenem mennyire a klebelsbergi tanyai iskolából, a klebels- bergi egyetemből alakult ki. Hogyan alakítottak ki ezek bennem a magyar mellett, egy európai gondolkodásmódot is. Most lett tudatos bennem, mennyire nem szabad a múltat kvantitatív módszerrel összehasonlítva értékelni. Azt is csak most ismertem fel, hogy ez a hajdani iskolapolitika, milyen sok oldalú láncreakciót indított be. Ha itt csak a levente mozgalomra, a KALOT-ra, a Hangya Szövetkezetre stb. gondolok, értem meg, hogy a Klebelsberg által rakott fészekben, a tanyai tanítók munkájának eredményeként, hogyan mozdult meg a puszták népe.

Miután az 1944-45-ös évek folyamán a náci pokol minden borzalmát megjártam, nem vádolhat senki sem egyoldalúsággal, ha kimondom, ez az iskolapolitika, ennek megvalósítása, nemzeti, de semmiféle formában sem nacionalista avagy fasiszta volt. Az akkori magyar életben ez jelentette a jövő számára az egyetlen kivezető utat. Aki ezt túlélte, az tudja, mennyire igazam van. Sajnos, sok később született történész és politikus is, nehezen avagy egyáltalán nem tudja megérteni az „idők közötti különbséget”. Hogy ők ezt az európai történelem ismerete hiányában, avagy fiatalkori túlbuzgóságából fakadóan mondják, nem tudom. Az azonban biztos, hogy ők nem élték át a pusztai iskolák, a pusztai iskolák tanítóinak küzdelmeit, de az akkori Magyarország küzdelmeit sem.

Fenti tanúvallomásom idején engedték meg a hatóságok a tanyák visszaállítását, és ugyanekkor a logikának megfelelően szüntették meg az utolsó tanyai iskolát is.

Idézett könyvek: Dr. Dubecz Sándor: Jakabszállás. Lakitelek, 1944. Gaál Károly: Királydinnyébe léptem. Kecskemét, 1989.

28