Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (V. rész - fordította Szenyán Erzsébet)

embernek az az érzése, hogy az átlaglengyelnek 1989-ben egyetlen öltözéke van). Ahogy belépnek a váróba, már mennek is a bárba - mindegyikük iszik egy-egy deci vodkát. Isznak, ülnek, néha motyognak egy-két szót, de leginkább hallgatnak. Nincs mit mondaniuk egymásnak, lehet, hogy egyáltalán nincs mondanivalójuk - senkinek sem. A vodka teremtette közösség hamar szétesik. Mind a négyen némán, mozdulatlanul, dermedtem ülnek. Mit csináljanak, mit lehet itt csinálni? Végre egyikük (arcán halványan, de azért tükröződik némi intelligencia) kacsint a többieknek. A kacsintást azonnal megértik. Az üres, tompa feszültség, amely a következő vodkára várva eltöltötte őket, múlik, eltűnik és - végre! - felcsillan valamiféle szikra, fényecske, villogás a szemükben, emberi melegség kezdi eltölteni arcukat. Na! Naaa! Fölugrálnak az alacsony, öblös fotelokból, futnak, hasuk csak úgy reng, kiáltoznak, rikoltoznak: kurva! kurva! - láthatóan jobban érzik magukat, örülnek, örülnek, hogy hamarosan érezni fogják a torkukon lecsorgó tüzes megkönnyebbülést.

Az 1990-es Varsó az 1979-es, forradalom utáni Teheránra emlékeztet. A város főbb útjait ott is elözönlötték a kereskedők. És ott is kereskedtek mindennel (főleg ócska bóvlival). Itt is, ott is eluralkodott a ricsaj, a tarkaság, a műanyag.

Ciechocinek, 1990. május 12.

... Dr. Z. teóriája: a lengyelség eszméje népünk elmaradottságának köszönheti, hogy fennmaradt. Ez az elmaradottság olyan átnemeresztő anyagnak, olyan akadálynak bizonyult, amelyet nem tudtak legyőzni az idegen, nemzetpusztító hatások. Ergo - a lengyelség mint olyan, konzervatív eszme. A mi legnagyobb gyengeségünk az, hogy nem találtuk meg a lengyelség modern válfaját. Energiáinkat elpazaroltuk zarándoklatokra, múltelemző vitákra, a világ legelmaradottabb rendszerével - a szovjetizmussal - folytatott harcra.

Melchior Wankowicz nagyszerű és változatlanul aktuális esszéje a korcskutya- magatartásról. Wankowicz szerint a lengyel nem igazán kedveli a másik lengyelt („A lengyeleknek rossz együtt”), egymáshoz való viszonyukat az „érdek nélküli irigység” jellemzi: „miért van az, hogy a cipőtalpat kalapáló suszter megvetően fintorog, és szinte személyes sértésnek, hántásnak fogja föl, ha meghallja, hogy egy kanonokból prelátus lett, pedig ez a suszter sosem akart prelátus lenni? Honnan ez az érdek nélküli irigység a suszterban?” Ha egy lengyel sikereket ér el, honfitársai „azonnal dühödten üldözni kezdik, mintha sikereivel személyükben sértené őket”.

Ha azonban azoknak a sorsát vizsgáljuk, akik mások ócsárlásával töltik idejüket, bizonyos igazságosságot figyelhetünk meg, nevezetesen - a másokat leköpködők ritkán szereznek maguknak jelentős helyet a kultúrában, nevük valahogy gyorsan eltűnik. Aki tehát az ócsárlás útjára lép - önmagát semmisíti meg. Az ilyen ember ugyanis ösztönösen ellenszenvet ébreszt. A többiek elhúzódnak tőle, úgy gondolják, jobb, ha távol tartják magukat az ilyen alaktól.

A lengyel nyelv a XIX. században üldözött nyelv volt. A Poroszország és Oroszország által megszállt területeken hosszú időn át tilos volt lengyelül tanítani, de — nyilvános helyeken — még beszélni is. Nyelvünk az üldöztetés ellenére is fönnmaradt, nem voltak meg azonban a fejlődéséhez szükséges feltételek. Az országban népi, paraszti nyelvként őrződött meg - látókörén kívül rekedt mindaz a lexikális gazdagság, amely a humán és műszaki tudományok akkori fejlődését kísérte. Ráadásul legnagyobb irodalmi alkotásaink (Mickiewicz, Slowacki, Norwid, Krasinski művei) emigrációban születtek, vagyis elszakadva attól az élő nyelvtől, amelyet a társada4