Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Szekér Endre: Búcsú Balogh Edgártól (1906-1996)

Balogh Edgár a valóság szerelmese, a Duna-völgyi párbeszéd híve - a magyar írók szellemi közösségében élt. Fábiy Zoltánnal együtt küzdött, ő köszöntötte Kassák Lajost és Győiy Dezsőt, bevezetőt írt Balázs Béla könyvéhez, vallott a Vásárhelyi Találkozóról, Szemlér Ferenc írására válaszol, a munkásirodalmat elemzi, Illyés Gyulával vargyasi párbeszédet folytat, Asztalos Istvánról szól, Gaál Gábor valóságvállalását vizsgálja, Tamási Áron és Benedek Elek munkásságáról ír, a Forrás-nemzedéket figyeli 1967-ben: Kocsis Istvánt, Pusztai Jánost és Vári Attilát, Lászlófíy Aladár és Szilágyi Domokos gondolati líráján tűnődik. Amikor Sütő András a maga „egyeteméről”, írói indulásáról vall: sohasem tudja elfelejteni Kós Károly ölelését, Kacsó Sándor és Balogh Edgár biztatását. „Romlatlan hűség” címmel ír Sütő esszét a hatvanöt éves Balogh Edgárról: „kiszállásai a hegedűkészítő mesterekéhez hasonlatosak. Mint a jó hangszerfát, oly boldog rikkantással köszönti a váratlan felbukkanó íráskészséget; a biztatására válaszoló rezonanciát...” Újabb nemzedékeket fedezett fel, újabb olvasókat nevelt, újabb közösségeket kapcsolt össze. Hiába ment nyugdíjba, mindig dolgozott, írt. Emberi magatartása, erkölcsi tartása - különösen emlékezetes és felejthetetlen példakép. Újra és újra szólnunk kell arról, hogy hamis vádak alapján 1949-ben a Magyar Népi Szövetség több vezetőjével együtt letartóztatták, elítélték és csak 1956-ban rehabilitálták. Amikor Sütő András találkozott a börtönből kikerült Balogh Edgárral, ő nem panaszkodott, nem idézte fel szenvedéseit, hanem széttárva karját, csak ennyit felelt: „Mi lett volna! Nyilvánvaló tévedés volt, és ezzel az ügyet lezártnak tekintem.” Többet nem mondott. S ezek után régi abbamaradt beszélgetésüket, irodalmi tervezgetésüket folytatták a Romániai magyar irodalmi lexikonról... Sütő András így folytatja e felejthetetlen pillanat megörökítését: ,AZ égre mondta föl a szavakat, mintha ott lakoznának az istenek, akiktől elvárná az ember, hogy örvendezzenek az áldozat megértő szelídségén, és aranykupából, bocsánatkérőleg vigasz-nektárral kínálják meg őt.” Búcsúznunk kell Balogh Edgártól, aki a Vörösmartytól és Madáchtól tanult küzdést, közösségért való tevékenységet vallotta egész életében. Akkor is, ha csalódnia kellett, akkor is, ha meghurcolták. Prófétai kort ért meg szellemi frissességben, utolsó percéig írva. Igaza van Czi- ne Mihálynak, aki korábban, 1976-ban Balogh Edgárt köszöntve - helytállását emeli ki. Helytálló emberség jellemezte szerkesztőként, tanárként. „Riedl Frigyesről írták valaha: megédesítette az egyetemi oktatást, mint a Mississippi a tenger sós vizét. Balogh Edgárról is hasonló méltánylással szólnak a tanítványai; vállalón és hűséggel.”

Beke György Tolmács nélkül című inteijúkötetében olvashatjuk Balogh Edgár vallomását: „Leghasznosabbnak a népszolgálatban akkor érezhettem magam, amikor a Magyar Népi Szövetség élén, Kurkó Gyárfás, Bányai László, Kacsó Sándor mellett, Kós Károllyal, Antal Dániellel, Takács Lajossal együtt hozzájárulhattam különféle művelődési területeken a romániai magyar tömegek nagy történelmi megmozdulásához. Szerkesztettem lapot, szerveztem színházat...”

96