Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
és torz optika nélkül is torzult világban csak ott találkozhatnak. Ami viszont Sán- tha Attila bizalmát fejezi ki a leírt szó (vers) erejében, abban nevezetesen, bármily játék, akármiféle grimasz, tájnyelvi beszéd, „basic”-magyar ellenére (vagy éppen azért?) lehetséges párbeszéd, van mód a(z) meg/értésre, Münchhausen és (Troppau- er) Hümér inkarnációja biztosnak látszik lenni (jó?)dolgában. Persze, az is lehet, hogy mindez csak látszat, a malackodás, a nonszensz, a rejtős mondatkontaminációk nagyon is esendő-érzékeny poéta-lélekről árulkodnak, akár Rejtőnél. Csupán az a kérdés, hogy líra, költészet-e ez még? Vagy beletartozik abba a törekvésbe, mely elidegenít a régimódian, ám azért vállalhatóan költő-költészet fogalomtól? S az akartan költőietlenül szóló, helyenként kongó vers rendkívül tudatos munka eredménye? „Könnyebben megy át a tű a teve fokán, mint gazdag az úttesten” (Példabeszédek) „Verset írok. Hogy miért, nem tudom. Odakint kutya kódorog. Kábul a pengeblokk.” (A kábulós pengeblokk) Kérdéseimre a transzközép-kiáltványokból sem kapok a magam megnyugtatására választ, így igen bizonytalan feltételezéseimre, még bizonytalanabb olvasatomra hagyatkozom. Sántha Attila, Fekete Vincéhez hasonlóan, verset ír a versírásról. Csakhogy számára a versírás olyan önértelmezés (vagy olyan önértelmezésnek tűnik), amelyben immár nem a szemléletre jellemző a groteszk, hanem a világra, amely körülveszi a hinni és verset írni akaró gondolkodót. S hogy a világ eredendő groteszk voltát adekvát módon érzékeltethesse, nem egy versének indítékait, szavait, lehetséges értelmezéseit akartan fontoskodó lábjegyzeteiben gondolja tovább. Vers és lábjegyzet így egyenértékűvé válik, s ez részben kérdőjelet biggyeszt a vers öntörvényűségének tétele után, részben vers és értelmező próza egy tőről fakadtsá- gát, összetartozását jelzi. Sántha Attila sok jelentésű világot tételez, Shakespaere- től Hamvas Béláig, García Lorcától a Bibliáig, minden kulturális emléknek helye van Sántha Attila (költői) világában, mert minden szöveg önmaga (nem cáfolatává, hanem) módosulásává válik, ha újra gondoljuk, ha idézzük. Sántha Attila Mór-dalok ciklusa talán Kovács András Ferencig vezethető vissza, az ő Pessoát idéző Mint a mór egy portugál szonettben című verse pásztáz végig világkultúrán, megjelenítve a „barbár Ungheretto”-t, Janus Pannoniust: „Talán verseiben túl sok az idegen / szó, izgága illat, szeme szomorú jerikói virág, / ha visszapillant, mint a mór egy portugál szonettben, és megérti végül - ” Sántha Attila különféle égtájakra kalauzol és különféle léthelyzetekbe: A nagy halászok József Attila bűvölő dallamára emlékeztet, Federico halála Lorca lírájára,a Kosztolányi emlékezete egyszerre citálja a magyar költő néhány motívumát (a bús felnőttek keserveit) meg vezet át travesztiába, A gerillák hasonlat formában jelzi a dél-amerikai vonatkozást, a szibériai életképek egyike-másika depoétizált leírások révén a szebb napok emlékébe ágyazódik, miközben a szójátékok szüntelen figyelmeztetnek, hogy „másról van szó”: „a körözött lekörözi a kaviárt”. Végül is annyit látok csak világosan, hogy Sántha Attila kötete a transzközép eszmét poétizálja át. Transz: mert régen túl van azon a lírán, amely poétika-tankönyvek szerint tanítható, tanulható, „örök” érték csiholható ki belőle, ha valaki 90
