Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
tik. Ám álmaiban láthatja „az idő elszabadult ágait”. Már fóldereng előtte, hogy sorsa van, de ereje is, hiszen belelát az idő szeszélyeibe: „mert közeleg bár, néha meg-megáll, én kitalálom, ő majd rámtalál.” A kitalálás, a lelemény, hajdan volt poétikai tankönyvek szép szavával az inventio kíséri tehát, vele van: a költészete. Amelynek lírai örökségéhez ragaszkodni látszik, csak éppen a maga jól felismerhető akcentusával mondja tovább, és egy kicsit (vagy nem is olyan nagyon kicsit?) másképpen. László Noémi kötetzárása elégikus tónusú, daktilusok pergetéséből is kihallatszik, hogy a tűnt idő nyomában jár. Onnan még vissza tud térni a kifosztottalak érzett jelenbe, de „az áldó, hűvös igék” „előző életeidben maradtak. Rendkívül figyelemre méltó, kiválóan szerkesztett, egységes első kötet a Nonó. Hogy lehet-e ezt a fajta asszonyi lírát változatlanul továbbírni, bennem kétségeket ébreszt. Hogy a többi „Serény Múmia” keser-édes, hitetlenül-hívő, csúfondárosan kereső hangvételéből el lehet-e, el tud-e ragadni valamennyit, és ha ez sikerülne, a hozadékból az első kötettel legalábbis egyenértékű költészet fakadna, nem kevesebb találgatásra, jósolgatásra ad lehetőséget. Annyi bizonyos, hogy László Noémi versvilágának erőteljes és a mesei utalások révén a misztikusba is átjátszható képi- sége szuverén magán mitológiát sejtet; egy nem irodalmi fogantatású világtapasztalatra épített világteremtő költészetre nyílik most még óvatosan kapu, amelyben rehabilitálódik a himnikus hangvétel meg az elégiába hajló panasz. Talán az apolli- naire-i modernség összetevői közül az „ordre” szava hangzik inkább hallhatóan (egyelőre), ám mintha — egyelőre messziről - a kalandok is kísértenék. Nem hiszem, hogy veszély fenyegetné László Noémi poézisét, ha valamivel jobban engedne ennek a kísértésnek. Fekete Vince: Parázskönyv Az általam a leginkább ismert iíjú erdélyi poéták közül az ő kötete mutatja a legváltozatosabb formákat, műfajokat, mindazonáltal nyelvileg Orbán János Dénes kí- sérletezőbbnek tűnik. Nála található a legnagyobb változatosság a hangnemet illetőleg (a komor-tragikustól a persziflázsig, a szatirikusig), ám minthogy istenkeresése nem oly mélyről jövő (legalábbis én így olvasom), a blaszfémiának sem jut el addig a határáig, mint Sántha Attila. Eufoniára törekvése, daktilusai zeneiségében megközelítik a László Noémi verseiéit, ám hűvös tartását, máskor (mint a Fergeteg hava című versében) a non-fiction j ózanságát, a verssorokat tördelő módszerét szegezi a zeneiség ellenébe. Mégsem intézhetjük el Fekete Vince kötetét, hogy keresi hangját. A csoportosulásban (szerkesztőként, riporterként) kezdeményező szerepet játszik, lírája is hasonló magatartással jellemezhető. Műfajokat próbál ki, mint a Tulajdonképp ciklusban a Hét slukk címszó alatt összefoglalt hét, egyébként kezdősorával megcímzett rövid vers. Felújítja a rondót (a már említett „villongva” hangvételéhez alkalmazva), itt pedig a fotéma visszatérését arra használja, hogy a tételt jelölő mondatot mindig más konklúzióként csengeti ki; vagy ha változatában közli, akkor az összegzés és (néhány esetben) a groteszk hatás kedvéért. Egy ízben szonettet ír a szonettről, ahol is nemcsak az általa 4-4-3-2-1-es szakaszokba osztott műnem a tét, hanem egy viszony újragondolása, részben a harsányan új költészet kínálta szavakon belül, de az élet újragondolása is, 87
