Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Szilágyi Ákos: A szuverenitás fantomja

„törzsek különváljanak”, vagyis nem feltétlenül érdeke a fennálló államok és államszövetségek egybentartása („Hadd menjen, aki menni akar!”), akkor másfelől az is érdeke, hogy az új egységek megfeleljenek a világszabványoknak, tehát a világ tényének - a nemzetállamoknál esetenként megfelelőbb állagú és méretű - építőkövei legyenek. Márcsak ezért is kulcskérdés, hogy a függetlenné válás után ki korlátozhatja és mi módon a nemzetállami szuverenitás „törzsi fanatikusait” és ki és mi módon nyújthat hathatós védelmet a kisebbségeknek és a személyeknek? Michael Walzer „Modern törzsközösségek” című írásában így válaszol erre a kérdésre: „Korlátozást leginkább, azt hiszem, a föderációs és konföderációs hatalmi egyensúlytól, és a nemzetközi nyomástól remélhetünk. Tegyük föl, hogy az Európai Közösség vagy a Világbank vagy akár az ENSZ vezetői minden önálló államiságot követelő nemzettel közlik: elismerjük a függetlenségüket, kereskedünk önökkel vagy gazdasági segítséget nyújtunk - de csak akkor, ha megtalálják a módját, hogyan rendezzék a nemzeti kisebbségek ügyét, melyek félnek az önök szuverén hatalmától. Az elismerés és a segítség ára a kisebbségi ügyek rendezése. Hogy ez a rendezés milyen formát öltsön, az nem határozható meg a priori módon. Az új államok jellegén és az alkufolyamatokon múlik. Elszakadás, határrevízió, föderáció, területi vagy fúnkcionális autonómia, kulturális pluralizmus: számtalan lehetőség kínálkozik... Olyan nemzetközi konszenzusra van szükség, amely szentesíti a különféle választási lehetőségek sorát és támogat minden politikai megoldást, amely megfelel az érintett törzseknek.22 A globa- lizmus szuverenitás-képlete tehát a következő: szuverenitást mindenhol mindenkinek, csak éppen nem az ideológiailag szentesített erőszak puszta ténye, hanem a nemzetközi közösség elismerése alapján. Az elismerés pedig a hagyományos szuverenitás - a nemzetállam-atomok tény-szuverenitásának - újraszabását, szükséges méretűre és mértékűre kicsinyítését és a globális világrendbe illesztését jelenti. Más szavakkal a „személyi szuverenitás” és a „kisebbségijogok” vagy „emberi jogok” az elismerésből eredő szuverenitás elvének globalizálását szolgálják. Az általános emberi és személyiségi jogok globalizált normája jogosítja fel a világközösséget a maga egyetemlegességében képviselő nemzetközi intézményeket arra, hogy a nemzetállamok szuverenitását korlátozzák és eltöröljék a kül- és belpolitikát korábban elválasztó, áthághatatlan határokat. „A konkrét rendszerek saját akaratukat a nép vagy a nemzet szuverenitására hivatkozva érvényesíthették, de a személyi szuverenitás nevében csak a nemzetközi rendszer élhet hatalmával.”23 Ez viszont azt jelenti,hogy kívülről nemcsak gazdasági vagy gazdaságpolitikai eszközökkel (kölcsönök nyújtása vagy megvonása, adósságok átütemezése vagy eltörlése, COCOM-lista, árfolyampolitika, vámtarifa-kedvezmények stb.) lehet „behatolni” egy szuverén állam szférájába, nem is csak a globális információ-közvetítés elektronikus eszközeivel, hanem politikailag is. Éppen az egyetemesnek tételezett norma (emberi jogok, személyiségi jogok, kisebbségi jogok) érvényesítése érdekében fellépő nemzetközi szervezetek (s nem a hidegháborús propaganda ideologikus rendszerkritikája és rendszerapológiája) kezdték ki embeijogi, polgárjogi, személyiségjogi érvelésükkel és nyomásukkal a szovjet államrendszer tény-szuverenitásának sziklafalát, különösen 1975 után, amikor a nevezetes helsinki konferencia szuverénjei - elismeréses szuverének és tény-szuverének egyaránt — annyi mindent dobáltak a nevezetes „harmadik kosárba”. Ama „harmadik kosár” megjelenése a helsinki záródokumentumban egyet jelentett a hatalmi erőből fakadó, a kül- és belpolitikát „kínai fallal” vagy „vasfüggönnyel” elválasztó tény-szuverenitás öngyilkosságával. Az, amit a korabeli politikai zsargonok az „enyhülés”, a „fellazítás”, a „konvergencia” műszavaival írtak le, nem volt egyéb az elismerésből fakadó szuverenitás térhódításánál, végső- leg pedig a globalizáció euró-atlanti útjánál, amelyen a Szovjetunió tény-szuverenitásából tény tényen nem maradt.

22 Michael Walzer: Modern törzsközösségek, USA, 1993. 78. sz. 19.1.

23 V. L. Cimburszkij, i. m. 23. 1.

75