Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Bori Imre: Bajcsy-Zsilinszky - Kosztolányi - Mann (A német kultúra a Nyugatban a 20-as években)

tével. A Goethe-kérdés felvetésével a német szellemiség látszott aktivizálódni. Még akkor is, ha szem előtt tartjuk, hogy egy politikaivá is átminősülő kérdés kapcsán apolitikusságot is emleget például Kardos László a Tóth Árpádról írott monográfiájában. Kosztolányi Dezsőné nyomán rajzolódik ki Kosztolányi Goethe-élményének ’’harmadik utas” karaktere. Kosztolányiné írta: „Goethével foglalkozik most sokat. Bölcsességet tanul belőle, csendesen dolgozik akkor is, amikor a vihar csapkod. Tanulmányt ír az Über allen Gipfeln verstanáról. Ugyanaz ez az ő számára, mint amikor Goethe a csontokról írt az ostromlott városban.” Ezt fejleszti Kardos László: „Kosztolányi, aki a proletárdiktatúra bukása után a klerikális Új Nemzedék munkatársa lett s ott a szatirikus Pardon-rovatot szerkesztette, politikai jellegű támadások tüzébe került. A támadásokat nehezen állotta, s igyekezett valaminő apoliti- kus írói teljesítménnyel semlegesíteni a baloldali felháborodást, s talán a jobboldali elégedetlenséget is, amely kevesellte Kosztolányi részvételét az ellenforradalmi sajtóhadjáratban. így fordult Goethe-hez.”

Nem véletlen tehát a Goethe-hez való fordulása Kosztolányinak: olyan bástya a kiszemelt Goethe-dal, amely egyszerre szolgálta a védekezést és a támadást, azonkívül Kosztolányi mintegy a remekmű védnöksége alá helyezte magát 1920 tavaszán. Nem az a gesztusa, mint a Lenaut fordító Tóth Árpádé nagyjából ugyanabban az időszakban a Záróhang az Albingensekhez tolmácsolásával. Tanulságos lenne számbavenni, mit írt Kosztolányi azokban a hetekben, amikor a Goethe-vers fordításán és kísérő tanulmányán dolgozott. Kitűnhetne például, hogy éppen ez a fordítás volt legszubjektívebb megnyilatkozása, annak a vágynak a kapaszkodója, amellyel a hétköznapjai fölé dobhatta magát. Jogos ez a feltételezés, ha a Tanulmány egy versről című írása szövegének következő passzusára figyelünk. Visszahatás volt a tanulmánya és a fordítása, így érezték többen is. Maga írta: „visszahatásnak érezték a napilapjainkban elburjánzott hangulatkritikákkal szemben, melyek vagy baráti émelygésnek vagy pártos gyűlölködések, de megegyeznek egymással, abban, hogy semmi kézzelfoghatót se adnak az olvasónak”. Sokcélúságát is hangsúlyozza Kosztolányi, de mintha magáról a versről és szerzőjéről, Goethéről, megfeledkezni látszott volna, ha nem találnánk a következő kitételt is: „Az ilyen remekművek igazi nagysága éppen abban van, hogy mindnyájunkban a saját érzéseinket keltik fel, szinte személyesen fordulnak hozzánk.” Mi volt tehát a gyakorlati haszna azon túl, hog íróasztalhoz ültetett költőket és kezükbe adta Goethe versét? A magyar műfordítás elvi és gyakorlati kérdéseinek tisztázását segítette elő, és megfogalmazni ösztönzött olyan gondolatokat, amelyek a műfordítás modern kánonjába beépültek, noha Kiss Ferenc azt állapította meg, hogy Kosztolányi az „Über allen Gipfeln fordításáról kezdeményezett vitában alul maradt”. De alul maradt-e valójában? Mert nem pusztán a vers lefordításáról volt szó, hanem magyarázatáról is, és Kosztolányi éppen egy Goethe-vers boncolásával mutatott példát a műelemzés egy lehetséges módjára. S bár a műfordítással foglalkozó Szabó Ede azt állította,hogy a Goethe-vers egyetlen fordítása sem hozott máig sem „kielégítő megoldást”, de Kosztolányi „remek formai-zenei elemzése” (esetleges gyengeségei ellenére is) példamutató, abban mindenképpen, hogy a vers egységességének a gondolatát tette kiindulási pontjává, s nem játszotta ki a formát a tartalom, a tartalmat a forma ellenében, főképpen pedig példázta, a „kifejezés édes gyötrelmével” kell a „goethei vers végtelensége fölé” hajolni, illetve a „formából a lélekre rámutatni”, ahogyan a Tanulmány egy versről zárósoraiban mondja. Tegyük mindehhez még azt, hogy a Kosztolányi felvetette kérdés valóban időszerű volt. A Nyugat kérdéses februári számában Kosztolányi tanulmánya után Babits műfordításról szóló tanulmánya következett, s az az alábbi mondattal indult: „Lehet-e valamely költeményt minden tökéletességével egyetemben átültetni egy másik nyelvre, hogy teljesen az eredeti hatását ér61