Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Pomogáts Béla: Magyar ezredforduló (Gondolatok a millecentenáriumra)

gárosodásnak talán ez a legnagyobb dilemmája és megválaszolásra váró kérdése. Nem könnyű kérdés, tekintettel arra, hogy a közép- és kelet-európai régióban szinte mindenütt igazi polgárok nélkül kezdődött meg a legújabb polgári korszak, hacsak nem tekintjük polgároknak azokat a román állambiztonsági tiszteket, szlovák kommunista pártfunkcionáriusokat, belgrádi és zágrábi titóistákat vagy éppen ukrán maffiavezéreket, akik manapság a polgárosulás regionális vezérkarát alkotják. Valóságos, és történelmi értelemben stabil polgári tradíciója térségünkben csak Cseh- országnak és Szlovéniának vannak, másodlagosan Lengyelországnak, Horvátországnak és Magyarországnak, a többi amolyan kvázi-polgári örökség és hagyomány. Éppen eleget beszél erről a közép-európai regényirodalom: egy Miroslav Krlezára, egy Ivó Andricra, egy Panat Istratira és egy Móricz Zsigmondra gondolok.

A hazai polgárosodás társadalmi bázisa mindazonáltal, ha nem is teljes mértékben és nem is vitathatatlan történelmi tényezőként, adva van. A négy évtizedes kommunista rendszer - az először „kemény”, majd „puha diktatúra”, igaz, lerombolta a magyar polgárosodás legtöbb eredményét, tönkretette a polgári tulajdonformákat és a rájuk épülő személyes autonómiát, a társadalom idegsejtjeibe rögzült polgári mentalitást, a polgári fejlődés készségeit és igényeit mégsem volt képes teljességgel lerombolni. Énnek a mentalitásnak a tradíciója öröklődött és hatott tovább a diktatórikus rendszer minden igyekezetével szemben, jelent meg újra meg újra az ideológiai diktatúra szélárnyékos pillanataiban, és jutott érvényre a rendszerváltozás után.

A magyar polgárosodásnak igen nagy hagyományai voltak már a 19. század első harmadától, a reformkortól kezdve. Az 1848-as forradalmat előkészítő évtized, a kiegyezést követő gazdasági felvirágzás vagy a huszadik század elején megindult rohamos városiasodás, amelyet Horváth Zoltán 1961-ben megjelent Magyar század- forduló című könyvében a „második reformnemzedék” korának nevezett, egyaránt hatalmas lökést adott a polgári mentalitás és kultúra fejlődésének, kibontakozásának. Mindennek hatására a régi Magyarország a Habsburg-birodalom - Ausztria és Csehország mellett - harmadik valóban polgárosult országává vált, és ezzel bizonyos történelmi előnyt szerzett keleti, délkeleti és déli szomszédaihoz képest. Igaz, az első világháborús vereség, majd a trianoni kényszerszerződés részben lerombolta ennek a polgárosodásnak az eredményeit, a harmincas években azonban új polgári- asodás kezdődött, s mint Németh László, vagy Erdei Ferenc erre több alkalommal is rámutatott, valójában ekkor indult meg a magyar vidéki társadalom, így a magyar parasztság polgárosodása.

A magyar társadalom legfontosabb rétegeinek (a „középosztálynak”, a kisiparoskiskereskedő rétegnek, a szakmunkásoknak és a módosabb parasztságnak) az életmódjában, értékrendjében és mentalitásában egy bizonyos „polgári kód” érvényesült, és a nemzeti függetlenség hagyományos vágya mellett a társadalmi tudatnak ez a „polgári kódja” alapozta meg azt a csendes ellenállást, amelyet a magyar társadalom a mögöttük lévő totalitárius korszakban tanúsított a rákényszerített ideológiával és a gazdasági-társadalmi struktúrával szemben. Ez a kettős törekvés: a nemzeti függetlenség és a polgárosodás akarata nyilvánult meg az 1956-os forradalomban és szabadságharcban, pontosabban azoknak az intézményeknek a tevékenységében is, amelyeket a forradalom létrehozott.

Végül ugyancsak a viszonylagos jólétben és szabadságban élő ember, azaz a polgár ideálképének mentális „kódja” indította meg és vezérelte a Kádár-korszak utolsó két évtizedének csendes polgári fejlődését, amely már a nyolcvanas évek második felében, a történelmi változások előestéjén egy „kvázi” polgárosult társadalmat hozott létre, ha nem is a látható politikai szférában, de a gazdaságban és kultúrában.

39