Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Pomogáts Béla: Magyar ezredforduló (Gondolatok a millecentenáriumra)
telmények kielégítésére milyen mértékben képes maga a nemzetgazdaság. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a közép- és kelet-európai polgárosodás alig hasonlít a nyugat-európaihoz, és eltér azoktól a modellektől is, amelyek a régióban a „klasszikus” polgári fejlődés megindulása után: a 19. században létrejöttek. így ahány ország, annyiféle polgárosulás, és ezek között akadnak olyan formációk is, amelyek inkább a dél-amerikai vagy a „harmadik világbeli” fejleményekre és struktúrákra emlékeztetnek, mint az európaiakra. A közép- és kelet-európai régióban frissen berendezkedő polgári rendszerek - a maguk gazdasági, politikai és kulturális karaktere szerint - részben a történelmileg, geopolitikailag és kulturálisan korábban is igen tagolt térség régebbi sajátszerű hagyományait, részben a totalitárius közelmúlt évtizedeiben felhalmozott politikai és mentális örökséget viszik tovább. így a lengyel demokrácia éppúgy magán viseli a hajdani „nemes köztársaság” stílusjegyeit, mint a cseh, a német-szláv polgárság a román a balkáni-levantei kereskedő réteg, a szerb a fegyveres granicsár-közösségek vagy a magyar a hazai dzsentroid-középosztály szellemiségét. Ezek a politikai kultúrába mélységesen beleivódott tradíciók egyszersmind hagyományos mentális frusztrációkkal is együttjárnak, ezeket azután több-kevesebb fölényességgel és erőszakossággal szokás kompenzálni. A másik szüntelenül ható és érvényesülő örökség a totalitárius uralom évtizedeiből való. Ezek alatt az évtizedek alatt is szüntelenül hatottak a régebbi történelmi gondolkodás- és magatartásformák, a közép- és kelet-európai népek „kollektív karaktere” ugyanakkor új - valljuk be, nem kedvező - vonásokkal egészül ki, vagy éppen megerősödtek a régebbi kedvezőtlen beidegzettségek és karakterjegyek. A diktatórikus évtizedek igen sokat rontottak a térség népeinek morális állapotán: meggyengült az egyéni felelősségtudat és a jogérzék, leépült a tulajdon megbecsülése, általában elmosódtak az éles különbségek a helyes és a helytelen magatartásformák között. Csökkent az emberi személyiség értéke, elterjedt az alattvalói tudat, szinte teljesen megszűnt a mások, a másság iránt tanúsított tolerancia, felerősödött a nacionalizmus, a nemzeti hiúság, amely időnként beteges formában jelentkezik. A régió polgárosodásának stratégiáit ezek az egymástól is, de különösen az európai (nyugati) mintáktól eltérő hagyományok alapozzák meg, és minthogy a polgárosodás stratégiái nem tehetik túl magukat ezeken a ma már szinte (persze történelmi, kulturális és nem etnikai értelemben használt) „genetikai kódként” érvényesülő hagyományokon, a folyamatokba nagyjából beépültek a különféle nemzeti stratégiák közötti konfliktusok, azaz a régió népek között kialakult és újabban inkább erősödő, mint gyengülő konfliktusok. Minden egyes közép- és kelet-európai ország a polgárosodás elvét vallja, erre hivatkozik, azt azonban nem volna könnyű megmondani, hogy ki mit ért ezen a polgárosodáson. Mert hogy Prágában egészen mást jelent a polgárosodás, mint Pozsonyban, és Budapesten mást jelent, mint Bukarestben, az szinte bizonyos. Az egyetemlegesen kívánt polgárosodásban, legalábbis ahogy én látom, négy nemzetnek vannak most igazán jó esélyei: a lengyeleknek, mivel a nyugat - stratégiai indítékok következtében — őket támogatja leginkább, ez kitetszett adósságállományuk kezelésében is, a cseheknek, mert nekik szinte nincsenek is adósságaik, és talán ők támaszkodhatnak a polgárosulás legbiztosabb múltbéli hagyományaira, a szlovénoknak, mert náluk két évszázados polgári fejlődés ment végbe, s ők mentesek leginkább a régió belső konfliktusaitól, és nekünk, mert nálunk haladt a legmesszebbre az a kvázi-polgári fejlődés, amely minden ideológiai babona és dogma ellenére a kommunista korszak utolsó másfél évtizedében bekövetkezett. Van-e magyarországi polgárosulásnak olyan társadalmi bázisa, amely ennek az igen nehéznek mondható feladatnak a megvalósítását lehetővé teszi? A magyar pol38
