Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - László Noémi: Hold; Stigma (versek)
László Noémi Hold Fehér füvekre hull a harmat s a hajlatokban összegyűl amíg az arca földerül a táj vakító teste hallgat A fák bevonják ágaik magában mindnek szárnya nő s egy törvényből kibújt erdő röpíti torzult árnyaik Veszett iramban ellobog egy óriási vad madár nyomában illat-éj szitál és benne szédülten forog forog forog a csonka hold időnként fájón felnevet kacagja bénult testedet s az álmot is mit elrabolt Stigma Bőrömbe forrt az összegyűrt majd mégis kisimított tájban a változatlan, amiből kiváltam - úgy hiszem. Nem ám. Ott állok én ma is - s mint általában, épp oly sután - az érzékelés belső fókuszán: kis éji állat. Fölém hajol a hang, az íz, a szag, meleg van itt, és minden olyan mes esik - a világ földi teste érinthetetlen -
/
