Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - M. Fülöp Csilla: „A történetírás veszélyesebb, mint maga a történet...” (Gondolatok Márton László A nagyratörő című szomorújátékáról)

ajánlja: Boldizsárnak, Bocskainak, Sennyeinek, Jósikának, Rudolfnak. S ugyanakkor — paradox módon — makacsul ragaszkodik a hatalomhoz. Zsigmond személyiségének jellemző vonása a kettősségekkel jellemezhető ellentmondásosság. Ezoterikus hajlamú, kiégett, pesszimista, sorsával s főleg ellenfeleivel szemben cinikus is, mégis érzékeny, hősiességre vágyónak, történelmet alakítónak mutatkozik. Mindez póz vagy nosztalgia, vágy egy szerep iránt, amely elérhetetlen, megvalósíthatatlan számára. Belső bizonytalanságai és ingadozásai ellenére céltudatos, számító és e- lőrelátó (manipulációi bizonyítják), mégis néha hihetetlenül könnyelmű, felelőtlenül feledékeny. Bizonyíthatjuk ezt nevelőjének, Gálffinak a halálával; vagy: Boldizsár és Kovacsóczy halálának oka, hogy Zsigmond túl későn kegyelmezett meg; Benkner Márk tévedésből hal meg; a Sennyeinek való megkegyelmezés esetleges - ad hoc - ; Jósika felesége helyett a gyerek maradt volna életben, ha az utolsó „instrukció” nem érkezett volna túl későn.

Mindez nem csupán Zsigmond felelőtlenségét bizonyítja, hanem azt is, hogy a drámatrilógia világában nem csupán a szükségszerűségnek, az eleve elrendeltség- nek vagy legalábbis a szűk mozgástérnek van meghatározó szerepe, hanem ugyanígy a véletleneknek, az esetlegességeknek is.

*

A felhasznált irodalmi-történelmi hagyomány rendkívül gazdag. E hagyománynak kettős forrásvidéke van: a Biblia és az antik kultúra. A számos mitológiai utalás, a régi, metaforikus toposzok, mint pl. a „világ hajója”, „az állam hajója”, a „tölgyfa” példázata, az emelkedett stílus, a különféle retorikus alakzatok egyrészt méltóságot adnak a romlást reprezentáló szereplőknek, az „én”-ben végbemenő szétesésnek és a makrokozmosz, a világ romlásának; másrészt az irónia eszközei; úgy vonnak be bennünket a hagyományba, hogy közben eltávolítanak, elfogulatlanul, kívülről szemlélődővé tesznek bennünket, befogadókat.

Nem csupán a trilógia témája szabja meg a 16. századi Erdély történetéhez való visszanyúlást, hanem a 16-17. századi „kultúrélmények”-nek a szerző művészetében betöltött szerepe is. 0 maga így vall erről: „Korunkkal ellentétben, ezt az időszakot, ennek kifejezési eszközeit éreztem átélhetőnek; valószínűleg azért, mert ez a kultúra adja a hagyományok végső összefoglalását, ebben látható utoljára teljesnek az élet reprezentációja, ugyanakkor, ha öntudatlanul is, már fómerül benne a kétely önmaga teljeségével szemben, és ez a kétely túláradó dekorativitásban fejeződik ki, óriási képi és nyelvi feszültségek közepette. Engem tehát részben ízlésbeli, részben világnézeti vonzódás fűz a manierizmushoz”.4 Aztán arról szól még Márton, hogy tágabb értelemben minden kultúrának, korszaknak vannak manierista vonulatai, túlérett pillanatai. E túlérett pillanatok egyik megpillantójának tartja önmagát is.

Márton a válsághangulatot kifejező elvont, erkölcsfilozófiái tartalmakat merész formai megoldásokkal, játékossággal ellensúlyozza. A nagyratöróben gyakoriak az enigmák, a manierista motívumok (mint pl. az „idő” és az „óra”), a „concetto”-k, a szójátékok, a retorikai alakzatok, a barokk látomások. A drámaciklus — ahogy a barokk írásművek — füzérszerűen építkezik különféle szövegtípusokból: elmélkedésekből, látomásokból, lírai szövegekből, elbeszélésekből, prédikációkból, népi rigmusokból. Ugyanez a füzérszerű szerkezet jellemzi a mondatformákat is.

4 Keresztury Tibor: I. m. 191-192. o.

80