Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Monostori Imre: „Van óra, amelyben szólni reménytelen, de becsület. Ez ilyen.” (A Kisebbségben-ről - négy metszetben)

évszázad távlatából a mára vonatkozóan félelmesen prófétikus is.) Bibó vitatja a Kisebbségben azon tételét is, amely a 19. század eleji és a kiegyezés utáni szellemi „felhígulást” úgymond egy kalap alá veszi. Szerinte ugyanis a múlt század első fele a „nagyon is termékeny felhígulások” közé tartozik (i. m. 578.1.), amelyek általában is jellemzik az új vállalkozásokba belekezdő, fejlődő közösségeket. (Bibó szerint elsősorban a kiegyezés - amely „kölcsönös öncsaláson alapult” - vitte zsákutcába az egész magyar fejlődést.)

Egyszersmind azonban Bibó István itt továbbviszi és kibontja az egy évvel korábban írt - fentebb vázoltuk - tanulmányában már fölvetett gondolatát a Kisebbségben alapvetően helyes valóságérzékeléséről. Nevezetesen arról az 1867-es kiegyezés utáni „fordított kiválasztásáról, amelyre „már Németh László is ugyanezzel a kérdéssel foglalkozva nagyon helyesen rámutatott.” (604. 1.) Rendkívül érdekes — és eleddig még nem elemzett —, koncepcionális (tehát nem személyre szabott) érvényű párhuzamként regisztrálható a két - a Németh László-i és a Bibó István-i - nagyszabású történelmi esszében, hogy Bibó itteni tipológiájában a „híg magyarok”-at „hamis realistákénak, a „mély magyarok”-at pedig „túlfeszült lényeglátókénak hívják, illetve Bibó nevezi el így őket. Az előbbiek közé tartoznak „a kiegyezéses Deák Ferenc követői: Salamon Ferenc, a két Andrássy, Apponyi Albert, Tisza István, Pe- thő Sándor, Szekfű Gyula”. (S e felsoroláshoz Bibó hozzáteszi: „hogy a legjobbakat említsem”.) Az utóbbiak - tehát a „túlfeszült lényeglátók” - közé tartoznak például „Kossuth követői vagy belső emigránstársai, Táncsics Mihály, Vajda János, Tolnai Lajos, Ady Endre, Szabó Dezső.” (I. m. 605.1.)

Visszatérve a Németh László-i kategorizáláshoz - és ismét felhívva a figyelmet az imént említett némethi és bibói koncepcionális párhuzamra - Bibó István itt azt is leszögezi (s ez akár meglepő is lehet a számunkra), hogy Németh Lászlónak „a magyar alkat ilyen értelemben vett megzavarodásával kapcsolatos jelzői hígságről és mélységről, mindent megérdemelnek, csak azt a kárhoztatást nem, hogy zavarosak. Nagyon is reális, semmiképpen sem ködös jelenségek azok, amelyeket ő ezekben a képekben elevenít meg.” Azzal a tételével viszont vitatkozni kell - állítja Bibó -, amely szerint a szenvedélyes lényeglátók „egyben az igazibb, jellegzetesebb, mélyebb magyar alkat jegyeit is megmutatnák. Ahhoz, hogy igazabb magyarok, nem tartozik hozzá, hogy igazibb magyaroknak is kell lenniök [...]” És itt „nem az a lényeges, hogy az ő igazi magyarságuk kerül hatvanhét után fokozatosan kisebbségbe, hanem az, hogy általában ép értelem, ép ítélőerő, ép erkölcsi szenvedély, ép közösségi érzék kerül minden vonalon kisebbségbe, a tényleg érvényesülök és láthatóan szereplők hamis realizmusával szemben.” (I. m. 606.1.) Ennek a folyamatnak azonban — hangsúlyozza ismét Bibó István - nincs szerves köze az asszimiláció problémaköréhez, hiszen az asszimiláltak „a magyar közéletnek - színmagyarok által kidolgozott — alapvető hamisságait már készen találták.” (I. m. u.o. Németh László erről a jelenségről azt mondotta, hogy az asszimilálás nem létezett -, hanem ahhoz, ami volt, ami kialakult: a „magyar világhoz” alkalmazkodtak.)

És mielőtt még belekverednénk a Bibó István-féle tipológizálás („hamis realisták”, illetve „túlfeszült lényeglátók”) dermesztőén aktuális mai politikai útvesztőibe, csak egyetlen záró megjegyzést teszünk.

A Kisebbségben négy metszetéről négyféle megközelítéséről, értelmezéséről, párhuzamairól beszéltünk mindvégig. Meggyőződésünkké vált, hogy e négy „metszet” külön-külön is - valódi. Ámde csak együttesen, egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul — igaz is.

60