Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (Második rész - Fordította Szenyán Erzsébet)
mondatot. Előbb a mondatnak kell megtalálnia saját belső ritmusát, aztán a szövegrésznek, végül az egész fejezetnek. Általában rövid mondatokban igyekszem írni, mert ezek lendületet, mozgást adnak a szövegnek. Gyorssá és világossá teszik a prózát. Amikor azonban A birodalom c. könyvemet írtam, hirtelen rájöttem, hogy ebben az esetben a leírás hosszabb mondatokat igényel. Leírásom stílusa teljesen megváltozott. Mindez a téma áradásából következett, mert azt a témát nem lehet rövid mondatokkal megragadni. A stílusnak adekvátnak kell lennie a leírás tárgyához. A végtelenül tágas, elnyúló orosz táj leírása hosszú mondatokat követelt. A téma és a stílus összefüggése mellett a téma és a nyelvi alapanyag között is kapcsolat van. Amikor A császárt írtam, az autoriter hatalmat akartam meghatározni. Az ilyen hatalomban van valami anakronisztikus, valami feudális. Ahhoz, hogy kifejezhessem a tárgy anakronizmusát, valami ősréginek, végtelenül elavultnak a hatását kellett keltenem. Egyúttal szerettem volna a mi kelet-európai autoriter rendszerünknek az anakorinizmusát is bemutatni. Ezért régi, XVI., XVII., XVIII. századi lengyel irodalmat kezdtem olvasni, hogy archaikus, rég elfelejtett, de plasztikus és színes szavakat találjak, amelyeket aztán föl is használtam A császár írásánál. A spanyol nyelvet barokkos gazdagság jellemzi, van benne valamiféle rokokó pompa. Gondolom, hogy ennek a stílusnak, ennek a hagyománynak bizonyos jegyei fellelhetőek a Futballháború c. könyvem nyelvében. Amikor viszont Afrikáról ír az ember, olyan nyelvet kell használnia, amellyel a trópusok hangulatát lehet közvetíteni. A modern afrikai irodalmat nem anyanyelven íiják, hanem franciául vagy angolul. Az idősebb, nemzeti írókhoz kell tehát visszanyúlni. A hagyományos afrikai költészet csupa ritmus, egyszerűség, ismétlés. Az ismétlésekből zenei effektus keletkezik: a hagyományos Afrikában a zenét mindenekelőtt a dobok, a beszélő dobok jelentik. Csak nagyon kevés európai író próbálta meg visszaadni a sűrű trópusi dzsungel hangulatát és légkörét. Valószínűleg Joseph Conrad közelítette meg leginkább. A trópusokon szerzett tapasztalatai erős hatást fejtettek ki prózájára. Megtalálhatók benne az ismétlések, a nyelvi misztériumok, van benne egyfajta szürrealizmus, amely az embert körülveszi, de amelynek lényegéhez nem tud hozzáférkőzni. A lengyel nyelvben nincs ilyen „trópusi” hagyomány. Minden új téma, ha idegen kultúrákhoz tartozik, stílusváltást igényel. Másként a leírás mesterkélt lesz. Az olvasónak azt kell éreznie, hogy amit olvas, az annak a különös klímának, annak a kultúrának és helyzetnek a bensőjéből származik. A szibériai fagyot másként kell leírni, mint a sivatagi hőséget. A Szaharában aktív élet csak reggel és estefelé zajlik. Napközben az embereket megbénítja a borzalmas forróság. Fekszenek és várják, hogy elmúljék a nap. Ezt kell leírni, ezt a lassúságot, bénultságot, mozdulatlanságot, a teljesen halott tájat, a trópusi hőség tökéletes csöndjét, a trópusi nappal hallgatását. A prózának közvetítenie kell ezeknek az óráknak az ürességét. A szibériai fagyban ezzel szemben a hóval küszködik az ember. Gyakran érzi magát elveszettnek a hatalmas hóbuckák között. Nincs semmiféle tájékozódási pontja, és köztudott, hogy ha két óránál tovább bolyong a fagyban, halál vár rá. Úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva a környezetnek, amely ellenséges vele szemben. Jeges hideg uralkodik mindenütt, és ez a hideg ellenséges. Az ember ott állandó feszültségben él. Félelem lesz úrrá rajta. A természet ott aktív, barátságtalan erő, amellyel minden percben harcot kell vívni. A prózának vissza kell adnia ezt a feszültséget, az agresszív, fenyegető természet keltette félelmet. 37
