Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Orosz László: „Az evilági élet értékei” (Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma)

teles tehetsége és érzékenysége révén egyszerre tudott előfutára és összegzője lenni annak az irodalmi kultúrának, amit a századközép laicizálódó egyházi értelmisége hozott létre”. E kor nemesi irodalmának nincs Faludihoz hasonló tehetségű és hatású képviselője. A fölvonultatott, jórészt elfeledett vagy nem kellően ismert írók, költők, fordítók különféle irányzatokhoz sorolhatók, csak az kapcsolja őket össze, hogy elfordulnak a „kegyességgel társított vitézség” hagyományától, s nem keresik a kapcsolatot az egyházi értelmiséggel. Tömör portréikból kiderül az is, hogy a hagyománnyal való szakítás nem vezette őket új erkölcsi és filozófiai értékrend kialakítására. Erre csak a felvilágosodás áttörésével, föként Bessenyei műveiben kerül sor.

Már a Bevezetésben meggyőző érvelést olvashatunk arról, hogy a korábban neki tulajdonított korszaknyitó szerep voltaképpen csökkentette Bessenyei jelentőségét. Toldy megtette a romantika előfutárának, s ezzel életművének a lényegét, filozófiáját nyomta el. Bíró a filozófüs Bessenyeit mutatja be, a vele többnyire kapcsolatot tartó kortársait is gondolkodóként, moralistaként értékeli. így Orczy Lőrincet a luxus magyar apologétájá- nak nevezi, Barcsay Ábrahám és Ányos Pál költészetében a felvilágosodással együtt járó érzelemkultuszt, érzékenységet emeli ki („minél több világosságra tesz szert a szellem, annál több érzékenységre a szív” - úja az Enciklopédia), Báróczi Sándor és testőrtársai műveiben (fordításaiban) a szerelem és az erkölcs szembesülésére figyel.

Nagyszabású áttekintést kapunk Bessenyei filozófiájának alakulásáról. Csak legfőbb etapjait említhetem: az ember testi meghatározottságát, ebből következően Isten felelősségét a rosszért, az Isten és a természet Spinozára emlékeztető azonosítását, ingadozást a természetelvű materialista és az idealista nézetek között, a természeti alávetettségből kivezető művelődés fölfedezését. Ez az elnagyolt áttekintés természetesen nem érzékeltetheti Bíró elemzéseinek árnyalatosságát, s nem fogható fel megnyugtató végpontra jutó út megrajzolásának sem.

1780 táján olyan nemzedékváltást vesz észre irodalmunkban Bíró, amelyre korábban nem fordult figyelem. A 70-es évek nemesi karakterű íróinak helyére a társadalom alsóbb rétegeiből származó értelmiségiek lépnek, többek közt Batsányi, Verseghy, Dayka, Dugonics, Révai, Péczeli, Horváth

Ádám, Kármán, Földi, majd Csokonai, Fazekas. Kúriák és klastromok helyett városok egész sora válik az irodalom műhelyévé. Lapok indulnak, társaságok szerveződnek, nyomdák jönnek létre. Megnő az írók öntudata, az irodalom presztízse. A presztízsnövekedést azonban nem az olvasók érdeklődése hozza létre, sokkal inkább az írók gondolkodását tápláló eszmék. A következő nagy fejezetben ezeket vizsgálja a szerző: a nyelvkérdést, a filozófiát és az írók történelmét.

Meggyőzően bizonyítja Bíró, hogy a magyar nyelv ügyét nem a politika, a II. József nyelvrendelete elleni tiltakozás állította e- lőtérbe, hanem az irodalom. Bessenyeinél a nyelv a tudományok terjesztésének, a műveltség emelésének, így a közboldogság létrehozásának eszköze. Hamarosan jelentkezik az a felfogás is, hogy a nyelv a nemzet repre- zentálója, lényegének megjelenítője, dicsősége. A két felfogás közti különbség ellenére közös bennük a rendi nemzetfelfogással való szakítás, a nemzet nyelvi közösségként való fölfogása. Az irodalom művelői pedig akár a nyelv, akár a közjót szolgáló műveltség terjesztői, szépségének feltárói, fokozói, igen fontos szerepet tulajdonítanak maguknak egy a születési előjogoktól immár független rangsor vezető helyén.

A filozófiában a 18. század végén folytatódik a laicizálódás. A hagyományos vallásosság gyengül, a hit azonban megmarad. Az átalakulást Péczeli József komáromi lelkésznek, a kor egyik legtekintélyesebb írójának életművén mutatja be Bíró. Kiemeli, hogy Voltaire-fordításaiban az evilági élet értékeire, Young- és Hervey-fordításaiban az evilági nézőponthoz igazított vallásra tekint Péczeli. A korra jellemző, hogy a nemzet fogalma vallási színezetet nyer, legfőbb értékként jelenik meg, háttérbe szorítva a filozófia klasszikus kérdéseit, korlátozva a bölcseleti érzékenységet, de megnyitva az utat Herder befogadására.

Messzeható, hagyományt teremtő következményű a felvilágosodás kori írók viszonya a nemzeti történelemhez. Hosszú ideig kívül esik ez az érdeklődésükön. Bessenyei számára a történelem időszerű politikai mondanivaló hordozója. Ányosnál, Batsányinál találkozunk először a nemzeti múlt, főként a vereségek, gyásznapok élményével. A finnugor rokonság fölfedezése az eredet, Anonymus (a század folyamán többször kiadták) a honfoglalás felé fordítja az írók érdeklődését. Dugonics Etelká-ja a kor legnagyobb könyvsikere, honfoglalási eposz írásával többen is próbál95