Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés
A gyászruhások közben lefele haladtak a lépcsősoron. A cella nagyságú udvaron már a bömbölő szakaszba jutott a fesztivál. A tombolást a joviálison lehetett érzékelni, aki már ezredszer tette fel ugyanazt a találós kérdést, amelyre senki sem tudott válaszolni. így hát a joviális magából kikelve, ököllel sújtott indulatosan az oltárt jelképező iciri-piciri asztalra, ahonnan a girbe-görbe tyúkszar darabok a kereszttel együtt lerepültek a folyékony ganéba. Am az ilyen apróságokat senki sem vette észre, néma csendben gondolkoztak mindahányan, hogy vajon mi táplálkozik népzenével és társadalomtudományi librettóval, s ha leesik, platty? A szobor dé préoc az égre meredve kérte az Úr kegyelmét a halandókra, hogy érjék meg ők is a feltámadás utáni pillanatot, amelyben az el nem hangzott kérdésekre is kimondattak a válaszok. S ha ez nem volna igaz, akkor mit is jelenthet az az istenverte platty, mert a kérdés első részére egyikük sem emlékezett, túlságosan bizsergető volt az ölben ringatózó ökuménia. A gyászhuszárok közben felrakták a terhet a kocsira. A bajszos egy kicsit nézegette a koporsóból kicsüngő lábakat, aztán az örökálomban nyugvó részvét mintha feléledt volna benne egy pillanatra.- Az egyetlen halott - mondta csüggedten -, aki búskomor lesz a föld alatt. Elve temetjük el, nem tudta magával vinni a titkait, otthagyta az íróasztalán. Na, jó - zárta le az előbbi gondolatot -, nyomjál be tövig négy gombostűt a talpába. Ez elég lesz legalább egy óráig.- S a lábával mi lesz? - A tömzsi rendszerető volt.- Hadd lógjon — legyintett a bajszos —, a balzsamozó legalább könnyebben fog pedikűrözni neki. Közben a fesztivál egyik résztvevője felordított a cella nagyságú udvaron:- Ő volt az! Ő! A bajszos!- Biztos?- Ő volt! Ő volt! Ő volt! - kiáltozta ismét és újra és megint, arcát elborította a téboly, nem tudta, mit csináljon, a haját tépje-e vagy sírjon, aztán kitárt karokkal rohanni kezdett a kapu felé. Mindenki utána loholt. Nem lehetett tudni, hogyan, de mire a kapuhoz értek, már a joviális vezette az egyre őrjöngőbb tömeget, a szőlőlugas romjaiban hevert, egy-két megtaposott alak a földön csúszott a kijárat felé, többen tépték a hajukat, a sajátjukét vagy a másokét, sírtak, sikoltoztak, bömböltek vagy egymásról tépték a ruhát, ha azt mondjuk, hogy a vágy felemelő szépségére az erőszak maszkját ragasztották a modern korok, akkor semmit sem mondtunk, mert a legújabbkori tömegtébolyhoz semmi sem hasonlítható. Sem kannibál heppening, sem a hitbe csomagolt inkvizíció. Aztán kitódultak az utcára, jelszóra már nem lesz szükség soha, mert a kapu darabokra szaggatva hevert szanaszét. A joviális elsőként ereszkedett alá, hogy nemsokára a tömeg egyemberként boruljon térdre a Szamosparti út porába. Az extázist felváltotta a bárgyúság, merthogy elbambult arccal néztek a távolodó halottaskocsi után. Csak a tömzsi motyogott valamit a kocsi bakján.- Ne imádkozz - szólott a bajszos -, hagyd Istent vezekelni egymagában, te inkább dalolj. - Közben a lovak közé cserdített egy nagyot, hogy ügetésre nógassa őket. - Ismered azt a nótát, pajtás, hogy „most segíts meg, Mária, oh, irgalmas Szűzanya...” - Bömbölő hangja hullámokban úszott a Szamosparti úton. Ja, igen, és meleg volt. 43
