Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Szigeti Lajos Sándor: „Tűzbe vetett evangélium” (Baka István indulásáról és istenkereséséről)

vallomásának fedezetét érezzük ott: „A szó igaz hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély. [...]Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség.”1 Az anyanyelv megtartó erejéről tesz tanúbizonyságot Baka István azzal is, hogy az első kötetében megjelent Bolgárok című versét szerepelteti a Tűzbe vetett evangélium első ciklusában is, mintegy önmagának is újrafogalmazva ezzel a költői szó erejébe vetett hitét: „Bokrok turbánjai - törökké / válik a fold is? Azzá válhat! / Elbújtatja az anyanyelv / szerzetesköntöse hazánkat.” Nem volt kritikus, aki ne hangsúlyozta volna lírájával kapcsolatban annak szigorú formai kötöttségét; Szakolczay Lajos még azt is megjegyezte: „Akadhat olyan vélekedés is, mely Bakát romantikus költőnek titulálja, mondván, verse nem korszerű.”2 Ha akadt ilyen vélekedés, az csak optikai tévedés lehetett s csak akkor igaz, ha korszerűtlen a kötött forma, a hagyomány modernizálása, ha korszerűtlen egy olyan típusú költészet, amely nemcsak tartalmi-tematikai, de formai szempontból is Adyra mutat. Baka verseiben a jambusi sorok gagliardikus fellazítása, az időmértékes verselést és a magyar nemzeti versidomot egyaránt magába olvasztó szimultán technika, más esetekben pedig a magyar kevert ritmus alkalmazása, s a versek szonettszerű lezárása - értelmezésem szerint — korszerű s már önmagában is jelentést hordoz: a bizonyosság igényét, azt, amit például József Attila is megfogalmazott Szürkület című versében: „Még jó, hogy vannak jambusok, s van mibe beléfogóz- nom”. S korszerű, modern a Baka-versek felépítése, verselése azért is, mert megfelelő eszköze a költő gondolatiságának és — egy-egy kivételtől eltekintve — nem válik öncélúvá, öncéllá.

Műfaji szempontból is izgalmas olvasatot kínálnak az első két kötet versei, melyekben a dal, az óda és az elégia változatai ötvöződnek egymással, mert: ha dalt ír, azt is az elégikus költői magatartásforma határozza meg, ha pedig ódát ír, akkor is legföljebb rapszódiában szólal meg, mint indulása egyik legjelentősebb versében, a Háborús téli éjszakában. A szervesen épülő-építkező kötet ugyanis - műfaji szempontból — dalokon és elégico-ódákon keresztül vezeti el az olvasót az említett hosz- szúvershez, melynek legszebb darabja a Vadászat. Mint e verséről, egész korai költészetéről elmondható, amit Szakolczay Lajos megfogalmazott: „a veszteségtudatra épít, komorsága, mely mellett csak ritkán mutatkozik derű, ennek tudható be.”3 E veszteségtudatot látszik mutatni szerintem az is, hogy oly gyakori a csend és a semmi motívuma verseiben. Ez a csend, s a vele indított vershelyzet ugyanis a történelmi csend állapota: a vesztett forradalmak és a háború utáni csendé, mint például a Balassi-énekben: „Csend támadt - a feldúlt vidékről / a zivatar már elvonul.” Az olyan csend és semmi állapota ez, amelyet Vörösmarty is megfogalmazott. Baka Vö- rösmartyja az Előszó költője, mint ahogy az ki is derül a költőelődre utaló vers soraiból: „Dereng a kút ráncos vize: / garasra vésett unalom. / Nézek rá, mint a semmibe, / melyen még gyűrűzik dalom” (Vörösmarty). De e magatartás nemcsak Vörösmar- tyé, hanem József Attiláé is. Nem véletlen, hogy Baka egyes szám első személyben az Elégia és a késői versek József Attilája nevében a Hazához fordulva fogalmazza meg a számvetés kegyetlen kínját, de a megmaradás követelését is: „Városaid bogok a hálón, / mit kivetett reám az Úr. / Vergődtem hát benned, Hazám, / boldogan- boldogtalanul. / Hozzámnőttek cseréptetőid: / ne hántsd le pikkelyeimet! Tarts meg - a Semmibe ne ússzam, / ha benned szomjan is veszek” (Szárszói töredék). A fenti

1 NAGY László: Megismerés, nyelv és vers. Versek és versfordítások. 1978. A költő e sorokat a Versben bujdosó megjelenésekor írta.

2 SZAKOLCZAY Lajos: Baka István: Tűzbe vetett evangélium. Alföld, 1981. 10. 90-92.

3 Uo.

57