Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Szepesi Attila: A Sátán oltárképei (versciklus)

álom-előtti, eszmélet-alatti homály, kontúrja-sincs, mérettelen. Csak szörnyeket, borzongató halotti lárvákat és boszorkákat terem.

Belek gubanca, vérrög, csontszilánk; a benti űr bolyong a téren át, a tájra vonva bűzös terűjét.

Mégis, mintha színe-fonáka volna, alakoskodik a formátlan forma, holott szellete maga a sötét.

111.

Mind összehányva egyetlen halomba a báva és aki a mélybe ás: gazdagság, szépség, bölcsesség bolondja, dús adakozó, nyüzge csillagász.

Bélpoklos koldus, felkent koronás, látnok, ripők és pártütő sipista; magában mind az elmúlást tanulja, és sejti, ki a vad, ki a vadász.

Fogyó idejük kövön csiga-nyalka, múltjuk lefoszló szitakötő-álca, és ami marad, tengődnek vele.

Voltak bár kiválasztott, égi-mású lelkek, most sanda sorsuk egyívású: folyik a bősz maszka-cserebere.

IV.

Alom-üveggömh. Gyöngyház-fény lobog palástján. Bolygó szappanbuborék. Távol hamuvá perzselt városok, felettük vértajtékos, komor ég.

Csak benn, a sugárzó gömbhéj alatt látszik a pucér Adám-Éva pár. Ölelkezésük, izzó pillanat, az idők kezdetére visszafáj.