Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Benyik György: Most, hogy az Istenről beszélünk (Interjú Baka Istvánnal - 1995. június 23.)
hogy valami ezotérikus lírát művelnek, nem az avantgardistákra gondolok, hanem egészen más társaság... magam sem tudom, hogy mit akartak. Talán ők se. Ma már ők sem tudják. Hogy függetlennek lenni egy baloldali és egy jobboldali gondolkodástól is és egy nemzeti gondolkodástól is; az pedig akkor még nem volt riasztó. Ma már én is visszariadok attól, hogy kik képviselik a nemzeti gondolkodást. Pedig én nemzeti érzésűnek tartom magam, és még ma is nemzeti költőnek, ami nagyképűen hangzik, de hát így van. Valamikor valami ellen voltam az. De most... viszont, amikor ez hivatalossá vált az Antall-kormány idején, hát akkor ezzel leálltam. Látva a propagandisták hamis erőlködését, a szóvirágokat és a hazugságokat. De hát attól még... ez nagyon fontos, de az az igazság, hogy én nemzeti érzésű voltam, de sosem voltam nacionalista; tehát számomra egy román, vagy egy szlovák, vagy egy orosz kultúrája, amelyet leginkább ismerek, az épp olyan fontos lehet... Amellett, hogy az orosz köznapi életet szívből gyűlöltem, az orosz intelligenciát, meg az orosz embert szerettem. Az egyszerű orosz embert is, azt is, aki időnként részegen fetrengett az utcán, amúgy nyílt szívű volt. És igazából nem tehetett arról, hogy mivé tették hetven év alatt. Vagy akkor még csak ötven év volt. — Lehetséges lenne, hogy te egy olyan személyiségnek a hiányát fájlalod... ? — Igen. —Aki fólnő a saját eszméihez? Valami prófétai személyiség, vagy... ? — Nem akartam próféta lenni! Én költő akartam lenni, és nem próféta. Én azt nagyon jól tudom, hogy az egy hamis dolog. Mert a próféta már politikus. Én mindig politikamentes akartam lenni. Napi politika-mentes. — Bocsásd meg, hogy az én műveltségem bizonyos értelemben más és... Szóval én egy ilyenre gondolok egy fura korban, mint az Assisi Szent Ferenc volt. Valaki, akinek van bátorsága másnak lenni, mint a közege. — Csodálatos ember volt. És az volt a legfurcsább, hogy nem égették meg, hanem elfogadták. Ez az, amit nem is értek. Vajon miért? — Lehet, hogy nem volt egészen... próféta? — Nem. Nem tudom. Lehet, hogy a legendák növesztették azzá, aminek ma látjuk? — Lehet, hogy egy ilyen legendának a hiányától szenvedünk? — Lehet. De hát lehet... Legendákban kell élnünk. — Biztos? — Nem azt mondtam, hogy eszmék nélkül. — Lehet, hogy ezért félsz ettől a... szótól, mert nekünk sok legendát gyártottak... — Igen. Sokféle legendát gyártottak. — Lehet, hogy igazi legendát mégse lehet gyártani? — Nem tudom. Legenda — az születik, azt nem gyártják. Assisi Szent Ferenctől mi maradt fenn? Egy-két himnusz, ugye? — Igen. — Semmi más, a többi az mind legenda volt? — Az mind legenda volt. Meg egy társaság, amit mégiscsak létrehozott. — Hát igen. Igen. —Ami sose volt meg sose lesz olyan, mint ő, de mégis valamit őriz! Neked vannak-e költőbarátaid, akik, úgy érzed, valamit tőled tanultak? — Erről nem szívesen beszélek. A fiatalabbak között biztosan van olyan, aki egykét dolgot tőlem ismert meg, de én magam is tanulok valamennyiben másoktól. Nekem minden fordítás tanulás is. Tudod, én akkor követtem el nagy hibát, amikor úgy harminc éves korom táján, amikor amúgy sem... tulajdonképpen akkor nem betegség, hanem a lányom betegsége miatt voltam... 26
