Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Benyik György: Most, hogy az Istenről beszélünk (Interjú Baka Istvánnal - 1995. június 23.)
—Azt hiszem, hogy ettől is nagy vagy. — Nem. Ennyi önismerettel mindenkinek kell rendelkeznie. — Úgy gondolod, hogy te képtelen vagy szeretni... ? — Nem, nem vagyok képtelen szeretni, csak feltétlenül nem tudok szeretni. — Vagy éppen ez is megaláz, hogy jobban szeretnek ? — Nézd, ha régi szerelmeimre visszagondolok (csak régiekre gondolhatok természetesen — tekintve a koromat és családi állapotomat - ): azokat mindig elriasztottam, akiket nagyon szerettem, és ezért leszoktam arról, hogy nagyon szeressek. De ez nemcsak a nőkre vonatkozott, hanem a barátokra is. Mert olyan szeretetigény volt akkor még bennem, ami kielégíthetetlen, ami riasztó. Ez visszaszorult aztán, átment valami másba. — Hogy változott ez meg benned? Tudsz erről beszélni? — Még sosem gondoltam át egészen. ■—Arra nem gondoltál, hogy az Istennek több köze van a szeretethez, mint mindenki másnak? És minden máshoz? — Ezt neked kell tudnod. Én nem tudom. Nekem nem volt megvilágosodásom. Soha nem éreztem ezt. Az első műtétem után egy ici-picit éreztem, de talán én vagyok a hibás, mert nem tudtam igazán átélni ezt az élményt, pedig lehet, hogy akkor meggyógyulok teljesen. — Nem annyira a remény volt az? — Én úgy éreztem, hogy akkor megbüntettek, hogy ez tisztítótűz volt és ... És ezután élhetek úgy, ahogy eddig. Hát ebben nagyon tévedtem. Élhetek úgy, ahogy eddig, csak jobban vigyázva, több türelemmel, több figyelemmel. Mert éppen a felém áradó figyelmet és szeretetet észrevéve jöttem rá arra, hogy mennyire közönyös vagyok mások iránt, mások szenvedése, mások kínjai iránt. Próbáltam más lenni, igazán nem sikerült sajnos. De hát a betegség egy irracionális dolog. És hát most miért panaszkodjak én. Vannak, akik naponta ki vannak téve annak, hogy egy orvlövész lelője őket, vagy... vagy egy más törzsbeli legyilkolja. Mi ehhez képest az én szenvedésem? Csak akkor hol van az Isten, aki ezt mind megengedi? Ezt nem tudtam soha felfogni. — Tudod, hogy miről szeretnék én még veled beszélgetni egyszer? — Igen? — Jób könyvéről. — Olvastam természetesen Jób könyvét annak idején. — De én nem arról az élményedről akarok beszélni, hanem arról szeretnék beszélni... Lásd, tudom, hogy most szívesebben írsz, mint olvasol... — Olvasok is. — Tudniillik „Jób könyvét” mindannyian nem a szemétdombon ülve és betegen, hanem egészségesen olvassuk. De Jób nem egészséges! — Igen. És a hite rendületlen, és ezért megjutalmazzák. De én nem hiszek ilyen hatalmakban! Mert nagyon jól tudom, hogy a legtöbbet az igazán hívők szenvednek. Jó, lehet, hogy nem élik át fizikailag, de mindenképpen ők szenvedik a legtöbbet. Ez biztos. —A kedvemért elolvasnád azért a Jób könyvét? — Újraolvasnám. Persze. Jó. Megteszem. Bibliám van. Ajehovistákat mindig azzal szoktam elküldeni: megkérdezik „van-e Bibliám?” Igen, van Bibliám. És akkor becsukom az ajtót. — De én nem vagyok jehovista... — Tudom. Csak ez nekem nagyon jó hivatkozási alap. 22
