Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szekszárdi mise (Beszélgetés Baka Istvánnal - Az interjút Dránovics István készítette)
te annak, akkor éreznie kellett, akkor létélménye volt; ezt tudom csak mondani. Ezért tulajdonképpen olyan létélmény-lírát szeretnék művelni, mint Pilinszky Jánosé. Csak az én létélményeim egyrészt nem olyan magasak, mint az övé, másrészt pedig... hogy is mondjam, más a kiterjedésük. A mélységük nem akkora, de a kiterjedésük talán nagyobb. De ez is létélmény-líra.- Ha megjelenik egy műved, publikálsz egy folyóiratban, kinek a figyelme fontos számodrai Meghatározható-e ez így, ha már beszéltünk itt az értékekről, és a kitüntetések viszonylagosságáról? Azt hiszem, hogy ebben az esetben különösen fontos az, hogy néhány olyan ember - gondolom vannak ilyenek -, akiknek a figyelme számodra fontos?- Igen. Szegeden Ilia Mihály nevét említhetném, aki számomra abszolút mérce. De minden barátomat. És a barátaim figyelme nagyon fontos. Még akkor is, ha időnként barátságok megszűnnek, ízlések változnak. Minden figyelem fontos. Annak nem örülnék, hogyha efehérpálul dicsérnék meg a műveimet. Hál’ istennek, erre soha nem került sor, hanem inkább az ellenszenvet tapasztaltam, ha nem is mindig leírt formában. De az a legfontosabb, hogy szakmailag tisztességesnek érezzem azt, amit csinálok. Minden itt kezdődik. És minden csak ezután jön. Tehát az embernek először is a mesterségét kell a tőle telhető legmagasabb fokon gyakorolni. És az, hogy az mit jelent a többi embernek... ne jelentsen politikai szenzációt. Én attól mindig vissza is riadtam, amikor akaratom ellenére bizonyos verseimet betiltották, vagy például a Székelyek vagy a Fegyverletétel című versem miatt egy rádióműsort tiltottak be. Nem is amiatt tiltották be, hanem egy mellette megjelent versem miatt, aminek az volt a címe, hogy Végvári dal, ’76-ban. És mivel volt benne két ilyen sor, hogy,,... annak oltalmazzuk, ki tőlünk elhódította”', emiatt egy rádióműsort betiltottak, és az első könyvemet kegyetlenül megcenzúrázták. De engem ez teljesen váratlanul és naivan ért, mert nem is biztos, hogy arra gondoltam, amire azok, amire a cenzúra. Valamilyen fokon igen. Ok ugyanis szovjet-ellenséget láttak benne, én inkább a kiszolgálóikra gondoltam ebben az esetben. De én nem vágytam soha politikai szenzációkra, én mindig verseket akartam írni. Semmi többet.-Mesterség, írás. Te prózaíróként, költőként, műfordítóként működöl. Hogy’férnek ezek meg benned? Melyik a kedvesebb; hol, mikor, melyik a fontosabb... vagy hogy van ez?- Prózát csak harmincéves koromban mertem először írni. Nem is tudom, hogy miért. Talán nem azért, mert addig nem éreztem elég élettapasztalatot, hiszen a prózai kísérleteim — még ma is kicsit annak tekintem őket - nem az élettapasztalataimat összegezik. Ezekben egy külön világot igyekszem teremteni. Hanem harmincéves koromban - elég sötét évek voltak, számomra különösen, mert akkor még nyomorogtam is - akkor egyszer csak azt éreztem, hogy nem tudok verset írni. Ugyanakkor szeretném elmondani ezt az egész sivárságot, leszorítottságot, kietlenséget, ami körülöttem van. De versben nem megy. Azért sem, mert már elmondtam egyszer, vagy nagyon sokszor, meg azért is, mert még nem találtam meg azt, ahogy ezt el tudnám mélyíteni, ezt az élményemet. És akkor írtam első kis novellámat A város és az idegent, ami Transcendens etűd címmel jelent meg a Szekszárdi mise című könyvben. Azért Transcendens etűd a címe, mert valóban a transzcendencia szerepet játszik benne, tehát a másvilágiság, másrészt pedig, ez már tiszteletadás volt Liszt Ferencnek, mert ez volt a következő művemnek az egyik hőse, a Szekszárdi misének. Na most, én ezt megírtam. Én ebben az elvont, allegorikus történetben tulajdonképpen a csodákra képes magyar értelmiség lehetetlen helyzetét próbáltam valamilyen formában megírni, hogy pici kis csodákat végrehajt, aztán el kell pusztulnia, mert a hatalom erősebb. A dr. Bártfayak, akik ott ülnek a vármegyeházán, azaz a pártbizottságban vagy a tanácson, ezek erősebbek. És ezek ellen a csoda sem 9
