Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szekszárdi mise (Beszélgetés Baka Istvánnal - Az interjút Dránovics István készítette)
köztes helyzetben voltam, igazából nagyon nehezen tájékozódtam. Én egyszerre rajongtam Majakovszkijért és Rilkéért, ami egy nagyon furcsa dolog. Később persze választanom kellett és természetesen Rilkét választottam. De ez jellemezte az én felemás helyzetemet. És nemcsak az enyémet, hanem azt hiszem nagyon sokakét, akik akkoriban nőttek fel, amikor én.-A család, a közösség, ami nevelt, milyen értékrendet tudott átadni Neked - ha átadott ilyet egyáltalán?- Átadott. A munka becsületét. Mást nem tudok erre mondani. Nagyapáim is, szüleim is... mindenféle munkának a becsületét. Nem tudok ennél többet mondani.- Ezt azért is kérdeztem, mert egy tanárunk a főiskolán, Ungvári Tamás, azt mondta, hogy Magyarországon kitüntetést kapni lehet. És ezzel ő - azt hiszem - elég egyértelműen célzott arra, hogy ez a társadalom, amit kelet-európai vagy szocialista társadalomnak neveznek ma sokan, talán legnagyobb hibáját azzal követte el, vagy tragédiáját azzal okozta, hogy a kialakult, a kultúrában hagyományozódott értékrendeket széttörte. És a mai életünk, a mai valóság, azt hiszem erre nagyon sok példát szolgáltat. Ez most nem egy kérdés, de nem tudom, hogy erről mi a véleményed?- Teljesen egyetértek vele. És az én zavarodottságomat és nehéz tájékozódásomat ez is okozta. Valóban, amikor felnőttem, akkor azt kellett látnom, hogy nincsen becsülete a munkának. Én ezt nem tudom, hogy a szüleimtől és nagyszüleimtől... most már tudom, hogy mint hagyományt örököltem. De én kamasz koromban azt hittem, hogy ez a szocialista társadalomnak az erkölcse. Tévesen hittem, sajnos. Az az igazság, hogy az ember sok mindenben hisz fiatal korában. Ugyanolyan naivan, mint egy vallásban, egy társadalmi ideológiának a tételeiben. Én komolyan vettem a közösséget, komolyan vettem az egyenlőséget. Sőt, még a szabadságot is, bár arról fogalmam sem lehetett, hiszen sohasem éltem szabadságban. És az első nyomasztó élményem az egyenlőség hiánya volt, amikor rádöbbentem húszéves koromban, hogy szó sincs egyenlőségről; na, aztán egyre inkább a szabadságnak a hiánya. És ez a hiány is lett az én erkölcsöm, amennyiben van erkölcsöm. Hát van, mert persze hogy van. Nem akarom magamat rosszabbnak mutatni, mint amilyen vagyok. De amit, amit... ha most lebontjuk az ideológiai hülyeségeket, meg egyáltalán minden ideológiát, akkor azt, amit a családomtól, környezetemtől örököltem, az az, hogy az embernek a munkáját el kell végeznie. És én úgy érzem, hogy elvégzem. Ha kevés munkám van, a keveset, ha sok munkám van, a sokat. De hát egy teljesen triviális példát hadd mondjak: én még soha nem adtam le későn fordítást, mondjuk. Mindig mindent határidőre megcsináltam. Ami nagyon ritka a magyar irodalmi életben, ezzel még csodálkozást is keltettem, mert igazából sehol sincs már meg a szótartásnak, a határidő betartásának a becsülete.- Mi a véleményed arról, hogy megkaptad a József Attila-díjat?- Hát nagyon nehéz erről beszélnem, mert emögött is sebek vannak, sajnos. Ugyanis engem először József Attila-díjra 1977-ben javasoltak, a ’77-es József Attila díjra, természetesen még ’76-ban, első kötetemre. Nagy László és Kormos István. Nagy László naplójában is szerepel ez az egy mondat. Akkor nem kaphattam meg. Fájt is egy kicsit, meg meg is értettem; hát akkor éppen valami botrány volt a verseim körül. De aztán a második kötetem is javasolta ugyanaz az írószövetség, és aztán a harmadik kötetemet is kétszer, háromszor. Azt hiszem, ez a hatodik javaslat, amire végre befutottam. Ilyenkor az ember már elégtételt sem érez, az öröm megkopik. Ezzel ugyanúgy van az ember, mint egy nővel, akire tíz évig áhítozik, és akkor kapja meg, amikor már az is megöregedett, meg ő is. És közben ennek az erkölcsi értéke a társadalom szemében is megkopott. Az én szememben sohasem volt igazán, mert én azt éreztem, hogy nem az a fontos, hogy kinek milyen címei vannak. A József Attila-díj egy bárói cím, ezt lássuk be. Aztán jön a grófi, a Kossuth-díj, meg a 7
