Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Beke György: Végzetes csapdák

De Trianon, a jogos panaszon túl, amiért a népek önrendelkezésének varázsszavára végétért első világháború után, éppen a népek önrendelkezése nem érvényesült a Kárpát-medencében, az alkotó magyar önösszeszedést is kiváltotta. Hányadszor állt talpra a földresújtott nemzet? Most a tudás és a tudomány, a műszaki értelem és az önművelés erejébe fogózkodott. Példák sokasága helyett bizonyítsa ezt az, hogy számarányát tekintve a magyar nemzet adta a legtöbb Nobel-díjast a világnak!

De a régebbi „európai identitás” sem veszett ki a magyarságból, váratlanul előbukkan és tesz - a költő szavával - csoda dolgokat. Az 1956-os népfelkelés és forradalom, majd fegyveres szabadságharc nemcsak Magyaroroszág függetlenségéért és szabadságáért folyt, hanem ismét csak - mint a török időkben - Európa védelmében. Nyugaton a legjobb elmék, a lelkiismeret írói azon melegében felismerték, megfogalmazták ezt. Albert Camus így hajtott fejet Magyar Október előtt:

,A leigázott, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”

Ha e nagy francia író, nyomban a magyar 56 után, a magyar vérfolyam alvadását panaszolja a kortárs Európa emlékezetében, akkor miként emlékeztethetnők most, századok múltán a boldog Nyugatot a mi boldogtalan hősiességünkre a terjeszkedő törökkel szemben? Pedig nem legenda, hogy ez a magyar gát valóban megakadályozta a Nyugat elözönlését. Manapság azonban ezt a Nyugatot a történelemnél jobban érdekli a jelen és a jövő. Ezek nevében kell szólítanunk a segítségét. „Európai identitásunk”, amely a kontinens egységét munkálhatja, nyelvünk és iskoláink szabadságától függ. Iskolák nélkül a régi magyarság nem adhatott volna olyan szellemet az egyetemes kultúrának, mint az erdélyi Bolyai Jánost, az abszolút geometria kidolgozóját. Iskolák nélkül, mégpedig egyképpen a magyar anyaország, Erdély, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja magyar iskolái nélkül, a nép szellemi erőforrásai apadnak ki. Európa szegényedésére. Egyáltalán: európai nép lehetne-e a mai és holnapi magyarság elsorvasztott iskolákkal, megcsonkított hagyományokkal, betiltott anyanyelvvel?

Európa nem elnyelni kívánja a különböző népek nemzeti kultúráját, folklórját, irodalmát, zenéjét, művészetét eltüntetve, hanem kölcsönös gyarapodásban felvirágoztatja őket. Ez az alkotás, nem a pusztítás „identitása”. Iskolák nélkül elképzelhető lehetne-e ez?

A történelem tréfájának tekinthetők, ha nem lenne sorsunk tragédiája, hogy feljutottunk a Holdra, megközelítettük a Mars bolygót, de a kisebbségi kérdésben, annak egyik döntő vetületében, az anyanyelvű oktatás dolgában visszazuhantunk a középkorba. Mindenképpen az Apáczai Csere János előtti időkbe. A nagy magyar filozófus s pedagógiai reformer döbenne meg igazán, a mostani iskolaháború láttán: ő Nyugatról hozta haza Erdélybe az anyanyelvű oktatás forradalmi eszméjét, és idehaza a berögzültséggel, tanártársai elfogultságaival kellett megvívnia a maga harcát. Az anyanyelvű oktatás eszméjének győzelme a haladás, a nyitottság, a népfelség diadala volt. Most a kisebbségtartó nacionalizmusok léptek a hajdani vaskalapos professzorok helyébe, és a harc elkeseredettebb, mint Apáczai kolozsvári székfoglaló beszéde idejében.

„Fordítsátok orcáitokat Napnyugta felé, nem tagadhatja meg egykori eszményeit.”

Apáczai Csere János életpályája sugallja ezt nekünk. Vörösberényben a kerékasztal megbeszélés egyik résztvevője, dr. Kövy Zsolt, a legendás pápai kollégium lelkész-tanára így fordította le a jelen nyelvére a történelmi tanulságot:

86