Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Borcsa János: Modern és posztmodern között (Észrevételek Méliusz József késői prózáját olvasva)
IV. Megfigyelések, értelmezések sokasága születhet egyetlen műről is, de magára az alkotásra s az irodalomra vonatkozó alapkérdések végleges megválaszolása lehetetlennek tűnő feladat. Méliusz József műveiben is kérdések fogalmazódnak meg. A Tranzit kávéház egyik fejezetében például ekként: „Vajon megtudjuk-e valaha, hogyan működik ez a titokzatos szerkezet, amelynek a tevékenysége az írást termeli: a szavakat. Az írást, az álmot, tükörképeket és tükörcserepeket, a játékot és a rémületet a térben és az időben, a tegnapban és a mában, a sárban és a csillagok porában, a gyalázatban és a megigazulásban: szavakat, melyek önmagukat jelentik, és mást is, mint amit jelentenek. Mi az a más?...”7 Alkotó, nyelvi kód, létrehozott mű és befogadó szétválaszthatatlan elemekként jelennek meg, íme, még egy töredéknyi eszmefuttatásban is. Hangsúlyozottan kap helyet ebben a relációban a nyelv, éspedig az anyanyelv - Méliusznál szinoním fogalom a hazával és az otthonnal8 -, másutt az alábbi - visszafogott vallomást tette: „Ebben a nyelvben, általa történtem és történik a nyelv énbennem. Benne vagyok egyedül és nem egyedül, magányos és társas, a nyelv személyes és közös eszméletében.”9 De az előző töredék magának az írásnak, az író által eszményinek tartott műnek a sajátosságairól, az abban munkáló művészi alapelvekről is szót ejt: az alkotói folyamat fundamentuma a teljesség lehetőségét magában hordó álom, de ezzel egyenlő súlyú az a szándék, amely a részleteire szétesett világot éles és hiteles képekben kívánja rögzíteni, hogy aztán egy sajátos szemlélet - világlátás — szerint mindez elrendeződjön, formára leljen. Olyan formára, amely alkotójának összetéveszthetetlen egyéniségétől kapja hitelét. írói készenlétről és szüntelen belső vitáról tanúskodik a Zsilava-regény. (A szerző szerint „(...) nem regény. Nem önéletrajz. Nem vallomás. Talán még irodalom sem. Elmondottaink talán - Illyés Gyulától kölcsönzött szóval - »ömlesztve a valóság”) Befejezése, zárása is mintegy szerves következménye a műegész gondolati-nyelvi egyéniségének. Az utolsó négy — egyszavas! - mondatban összegeződik mindaz, ami a szövegalkotás tekintetében és stilisztikailag jellemzi a művet. A szüntelen kérdezés célja nem a végleges válasz megtalálása, sokkal inkább az újabb és újabb nyitásban van: „Vége? Igen. Vége. Pedig...” A „Vége.” állítást cáfoló s a művet mondatként záró pedig kötőszóval („Pedig...”) Méliusz a nyitott mű melletti opcióját mondja ki, s általában az alkotói folyamat lezáratlanságát állítja. Magát az írást. 1993 7 i. m. 144. 8 v. ö. i. m. 13. 9 i. m. 400. 75
