Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Borcsa János: Modern és posztmodern között (Észrevételek Méliusz József késői prózáját olvasva)

hitről. A beszélgetés tanúja az a fogoly, akit M.-ként jelenít meg a szerző. Elégséges alkalom ez a visszatekintő elbeszélő számára, hogy M. egész intellektuális-írástudói pályáját felidézze-összegezze három bekezdésnyi tömény, különös mondatokból szőtt szövegben, éspedig a kolozsvári teológiai indulást,a zürichi fordulatot, majd a Berlinben bekövetkezett radikálisai,amelynek köszönhető baloldali-antifasiszta magatartásának megerősödése, továbbá a szocializmusba vetett (tév)hiteit, tévelygéseit s a hatvanas években bekövetkezett megvilágosodását („visszaszerzett ráció”), illetve kimondja azt a felismerést, hogy a fasizmus és a sztálinizmus azonosak, egy-lényegűek. Ettől a ponttól a fogalmi tisztaságú beszéd képessel kezd váltakozni, s a zsarnokság egyetemes érvényűségét már-már apokaliptikus képpel érzékelteti: „(...) a világ Zsilava. A Zsilavák. Feltüntetve a földgömbön mindahány. Annyi, mint a föld körül a csillag. A tisztelendő úr és a költő odafent járnak. Suttogva. A csillagok között. Szavaikkal. Hitükkel. Körülöttük a tineta bűze. (Tineta román szó: szennyhordó.) (..) Tineta bűz. Évtizedeken át. Máig. A végzetes önkényuraföm fojtogató szaga. (...) Olvasó! Hajolj ki szobád ablakán! Fordítsd égnek az orrod. Érzed? A tineta bűze. Zsilava szaga 92. 1992. Hát már sose lesz vége? Nem. Sehol? Sehol. Talán mégis. A Mennyeknek Országában. Ahol a tisztelendő atya és a költő képzelete jár. És M. hallgatja.”

A fullasztóan zárt cella-helyszín egyszerre, egy elegáns elbeszélői nyitással-kép- zettársítással kitárul (és kitágul), s az apokaliptikus képben a csillagos égbolt beláthatatlan terei kapnak helyet, majd könnyedén visszatér a nyomasztó cellamagányban elmélkedő szereplők alakjához az elbeszélő, időben pedig a felidézett múlt, a börtönévek jelentik a kiinduló és végpontot, ahonnan gyakran történik átváltás az emlékezés és a megírás jelenére.

A két regényre vonatkozó megfigyelésünk részeként kíséreltük meg a mondat szintjén összehasonlítani azonos jelenetet megörökítő részeket, s elmondható, hogy még azok a szövegegységek is más-más minőségűek, amelyek ugyanazon képet idézik fel, de az egyik az 1979-80-as termő évben, a másik pedig az önként vállalt tízéves írói szilencium után, az 1991-92-es esztendőben keletkezett. Előbbiben a mondat monumentális arányai és ornamentikája válik láthatóvá, másikban az indulattal telített szó és egyszavas mondat elemi megnevező ereje érezhető. A Zsila- va-regény a Méliusz-próza új vívmányait mutatja — mondattani-stilisztikai vonatkozásban is. Feszültség és oldás nyugodt, kimért váltakozására figyelhetünk az e- lőbbiben - ideges vibrálásra az utóbiban. íme, egy-egy bekezdés!

„Az érkező delikvenseket motozás után pucérra vetkőztették, arccal a medence felé, szét kellett rakniuk lábukat, terpeszállásban előrehajolni, kezükkel lehetőleg mezítlen lábuk nagyujját érinteni, de legalább tenyerükkel, vagy a bazaltkő kávára támaszkodva előrehajolni, hogy azután az ügyeletes tiszt feketefehér csíkos gumibotjával megpiszkálja az elítéltek vagy el nem ítéltek fenekét, nem rejtenek-e végbelükben méregfiolát, államellenes röplapot, pisztolyt megfelelő kaliberű golyókkal, bombát vagy még ennél is veszélyesebbet: papírt és ceruzavéget, amivel netán híreket küldhetnének ki Nasseőrből, mert így hívták az erődítményt, illetve most már hírhedt börtönt.” (249-250.)

„Zsilava. Az érkezőket motozás után pucérra vetkőztetik. Ruharongyaikat kiforgatják. Beletépnek. Az államvédelmi fegyveresek. A gumibotos börtönőrök. Ha a szekuritáté pincéjéből hozták az ipsét? Akkor is. A dög! Az áruló! A Párt ellensége! Az Sz. U. (Szovjetúnió) ellensége! Csak efféle kerül ide. Arccal a medence elé állítják. »Lábakat szétrakni!« »Terpeszállásban előrehajolni!« »Kezed nagyujjával lábad nagyujját érinteni!« »Na, mi lesz? Nyavalyogsz, te dög? Vén szar! Előre hajolni! Kezekkel a kútkávára!«”

73