Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Varga Zoltán: Párhuzamok találkozása (Visszapillantás két nagyregény optikájával)
szerző számára. Alkalmasint azt a számomra több ponton mégis csak tetten érhető- nek tűnő szemfényvesztést is egyebek mellett, aminek köszönhetően a látszólag egyenletes tempóban tovafolyó cselekmény (vagy amit jobb szó híján annak mondunk) akkor is látszólag egyforma sűrűséggel tölti ki Hans Castorp próbára tevő és megvilágosító hét szanatóriumi esztendejét, ha a fontosabb események inkább a kezdeti évekre esnek. Mivel a szerző a regény végéhez közeledve, valahol feledhetetlen „személyisége”, a fáma szerint a Gerhart Hauptmann figurájából holland csokoládégyárossá átgyúrt Mynheer Peeperkorn halálát követően, mintha a korábbinál sietősebben, olykor „kéznél levőbb” mozzanatok segítségével, igyekezne eljutni a háború káprázatot eloszlató deus ex machinájáig. Aminek közelébe a váratlan halálával művét cserben hagyó Musil mindössze félkész állapotban maradt előzetes részletekben juthatott el. Annak következtében, hogy olykor magával ragadó és lenyűgöző, máskor túlbonyolító és fárasztó elemzései, fejtegetései és boncolgatásai, amelyekbe majd két évtizeden át egyre jobban beletemetkezik, mindinkább lelassítják a regény menetét, ami így vagy két és félezer oldalon át, alig valamivel több mint egy esztendőt mozdul előre. Nem valamilyen „formabontó” újítással feszítve szét a hagyományos regény kereteit, hanem a tradicionális eszközök egyikének a többi rovására történő túlburjánzása következtében. Ámbár ez is formabontás végeredményben. * Mindenesetre az írói látószög, a „narrátori megközelítés” mindkét mű esetében töretlenül és tizenkilencedik századian hagyományos, egyes szám harmadik személyben előadott. Alapjában véve a létrejöttük idején már alaposan megkérdőjelezett „írói mindentudás” jegyében fogant - na de mire is az efféle okoskodás, elvégre a művészet valahol mindig a játsszuk azt, hogy” titkos egyezségére épül, olvasóként ennek jegyében fogadjuk el az írót intim zugokba, lelkek mélyébe is betekinthető- nek, mindent látónak és hallónak, mindenütt jelenvalónak - lényegében Thomas Mann elbeszélői öniróniája ellenére A varázshegy esetében is, Musil esetében pedig egyértelműen „teljhatalomra” igényt tartónak. Lévén nála a nagyon is nyilvánvaló irónia más irányú és másképp működő, nemhogy a maga mindentudását kétségbe nem vonó, de „tulajdonság nélkülien” minden emberi tulajdonságot magán hordozó hősét, Ulrichét sem megkérdőjelezőn tulajdonképpen. Lévén Ulrich sokkal inkább a szerző egyenjogú alteregója A varázshegy Hans Castorpjánál. Ennek megfelelően is lesz a két regényalak a „katasztrófa előttiség” közérzetének hordozójává. Hans Castorp voltaképpen egy fejlődésregény hőseként, Ulrich viszont olyan regényhősként, aki induláskor már készen áll, Pállasz Athénéként teljes fegyverzetben ugrik ki Zeusz fejéből, s marad meg, nem is akármilyen belső élete ellenére, mindvégig változatlannak. Legfőképpen passzivitásával, cselekvésbeli statikus- ságával kerülve csak szinkronba Hans Castorp figurájával. Aki ifjú hajóépítő-mérnökként, megalkotója által középszerű, de minden irányban fogékonynak és fejlődőképesnek ábrázolt fiatalemberként kerülve a Berghofba, elsősorban páciensi szerepe folytán kényszerül „befogadói tétlenségre”, ámde „tehetséges átlagemberi” mivoltából adódóan is marad meg jóindulatú és minden iránt érdeklődő kívülállónak, nem utolsósorban kényelemből, félénkségből védekezve szkepszissel, távolságtartó iróniával, olykor a látszatfölény gesztusaival őrizve meg belső egyensúlyát az őt ért hatások és azok forrásai ellenében. Amiért is fejlődése, bár ennek során ismeretekben, élményekben és érzelmekben rendkívüli módon gazdagodik, tulajdonképpen anélkül megy benne végbe, hogy igazán kiteljesedne. Vagyis 72
