Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Varga Zoltán: Párhuzamok találkozása (Visszapillantás két nagyregény optikájával)
léptékű” marad, íróilag befejezett és olvasóilag befejezhető, Musiléhoz viszonyítva emészthetőbb, minden tiszteletlenség nélkül minősíthető olvasmányosnak, intellektuális súlya ellenére is szinte könnyűnek. Annak tükrében különösképpen, hogy bár A tulajdonságok nélküli ember iróniája sokszor sziporkázó és elegáns, alakjai feledhetetlenek, világlátása racionális, okfejtése mindig logikus, luciditása többnyire lenyűgöző, ám ahogyan mindez ismételten szinte belevész a véget nem érő és olykor az elemezhetetlent vagy az elemezni feleslegest is elemezni kívánó elemzésekbe, az éppen a kimeríthetetlen kincsesbánya ellenére, nem kis vállalkozókedvet, kitartást és elszántságot kíván, vagyis... egyszóval a magam viszonyának alakulása sem véletlen éppen az európai regényirodalom eme két oromként kiemelkedő alkotásához. Nevezetesen, hogy míg A varázshegy a manni életmű szinte valamennyi darabjával együtt a maga idején, húszon innen és túl, mintegy magától illeszkedett bele olvasmányaim sorába, addig Musil opusza esetében a Törless iskolaéveit vettem kezembe csak, ám A tulajdonságok nélküli emberről, évtizedeken át egészen mostanáig, „harangozni” hallottam csupán. Ismételten, sőt nem is ritkán ütközve bele rá való utalásokba, belőle kimazsolázott idézetekbe anélkül, hogy a mélyvízbe való ugrásra képes lettem volna magam rászánni. Rég menthetetlenül tárgyi érdeklődésűvé silányult olvasói gyakorlatomnak megfelelően nem is véletlenül csak most, éppen a néhai Habsburg-monarchia átértékelő újrafelfedezésével is összefüggésben. Azzal összefüggésben, ami napjainkban mintegy kiszélesedve kapcsolódik a „békebeli-béké”-hez általában is, nem utolsó sorban mindahhoz, ami az Európa-ház napjainkbani elkésett restaurálgatásában is megmutatkozik. Mintegy a „késő bánat” jegyében, már-már a „mi lett volna ha?” szakmabeliektől komolytalanná nyilvánított kérdésének jegyében is egyúttal. Szándéktalanul is, csak mert a felszín alatt mindenképpen ott rejlik. Ma, megfelelő történelmi távlatból, Szarajevó árnyékában, sőt egy egész „Szarajevótól Szarajevóig” terjedő történelmi korszak után (?), többrendbeli katasztrófa nyomán nyújtva csak a veszteség valóságos arányairól igazán hiteles képet. Arról, ami közvetlenül a világtragédia lezajlása után mindkét nagyregény esetében elindítója lett az alkotás folyamatának. Legfőképpen a „kárfelmérés” és az utólagos „kórisme” egyfajta kényszereként, s akkor sem minden nosztalgiától mentesen, ha a Musil- féle Kákánia mindenekelőtt egy csődállapot látleletét tükrözi, nem beszélve arról, hogy A varázshegy Berghof-szanatóriumának hermetikus és utolérhetetlenül morbid idillje szinte nem is értelmezhető másképp. Szatirikus beütései ellenére sem, ámde nem feltétlenül a „pusztulásra érettséget” is idézőn, amúgy Krleza-módra. Akár még a Világirodalmi lexikon némi ideológiai lépésvesztésre valló szócikke ellenére sem, miszerint „A világháború az a villámcsapás, amely elsöpri az egész pusztulásra érett világot, s egy új világ ígéretét hirdeti meg, amelyben az élet nem lesz többé céltalan”, lévén nem egészen egyértelmű, hogy a regény írásakor A varázshegyet életre hívó varázsló csakugyan hitt-e egy ilyen világban, ám ha netán igen, hát a történelem menete ezt aligha igazolhatja. Nem mintha a nosztalgia emlegetése itt nem lenne egyszerűsítés, netán utólagos belevetítés, ám mindaz, ami a két regény oldalain terítékre kerül, az itt végbemenő vizsgálódások során ma sokkal inkább tetszik pótolhatatlan veszteségnek, mint olyan „történelmi szükségszerűségnek”, ami a „haladás oltárán” hozott áldozatként végül megtérül. Vagy ha valamilyen formában mégis, nagy kérdés, kinek térül meg. * 70
