Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Cseke Péter: A népi irodalomszemlélet kérdései az ezredvégen

erősen baloldali jellegű kelet-európai mozgalmakban, mind pedig a szélsőjobboldali jellegű német mozgalomban.”23

A rendszerváltás után elsőként alighanem Borbándi Gyula óvott attól, hogy a po- pulizmus kifejezést - az Európához felzárkózás jegyében — átvegyük a Nyugattól. A jólinformáltság bizonygatása mellett — az időközben - parttalanná vált, meghatározhatatlan populizmus kifezés használata zavartkeltő lehet, és csupán az igazi né- piség lejáratását szolgálja.24, Borbándi figyelmeztetése azonban már későn érkezett. A populizmus a rendszerváltás utáni magyar politikai publicisztika egyik legtöbbet használt és legzavarosabb fogalma lett, mely a kisebbségben élő magyar nemzetrészek körébe is „begyűrűzött”. Szomorú térhódításáról Gyurácz Ferenc írt könyvet25 aki kimutatta a kifejezésnek a politikai küzdelmekben érvényesülő stig- matizáló szerepét. Sajátos funkciója ugyanis a hangsúlyozottan népi és/vagy nemzeti önmeghatározású és szellemű politikai és szellemi irányzatok, személyek kompromittálása, lejáratása.

„A populizmus fogalomköre ugyan zavaros és kifejtetten (ez igaz), ám ma egyszerre fut az egész népi eszmerendszer kritikai elutasítása (a »lepopulistázásban«) és a populizmusnak a népi eszmerendszerrel való apologetikus azonosítása a (nem egyszer szélsőjobboldali) kisajátításban - összegezi mérlegelését Sándor Iván. — Ebben a színváltozásban a népi eszmerendszernek éppen azt a bázisát nem méltányolják érdeme szerint a kritizálok, illetőleg azzal fordultak élesen szembe a melldöngetők, amelyik (Illyéssel, Bibóval, Szabó Zoltánnal, Kovács Imrével) a nemzeti progresszió egyik erős hagyományát jelenti.”26 A szerzők az esetek többségében elfogultan, előítéletekkel és érzelmi megközelítéssel fordultak tárgyukhoz, nemcsak a múltról igyekeztek mérleget készíteni, de a napi politikai folyamatokban is állást kívántak foglalni. Tünetértékű, amire ennek kapcsán Borbándi Gyula felfigyelt: „Nagyjából változatlanok azok a kritikai észrevételek, amelyeket a Szép Szó és A Toll munkatársai (főleg Fejtő, Ignotus Pál, Zsolt Béla) a harmincas évek közepén megfogalmaztak, a kommunista Révai József és Lukács György a háború alatt és után kiegészített, Király István, Pándi Pál és Szabolcsi Miklós pedig 1958-ban tételesen összefoglalt, majd az MSZMP párthatározat rangjára emelt. A népiségkritika ma is ezekből a forrásokból táplálkozik.”27

Nem véletlen, hogy főleg a népiséget elutasítók beszélnek népiességről, illetve po- pulizmusról. A meghökkentő ellenpéldát Tamás Gáspár Miklós szolgáltatta, aki Széchenyi Ágnesnek adott 1992-es inteijújában kifejtette: helytelen és megtévesztő, hogy a magyar népiességet populizmusnak fordítják nyugati nyelvekre. Helyette a völkisch ajánlatos, „hiszen a mi népiségünk Berlinből (és Szentpétervárról) ered, akár tetszik, akár nem. A nacionalizmus a legnemzetközibb politikai jelenség.”28 Az idézett szövegrész egyben lehangoló bizonysága annak, hogy a fogalmak manipulativ lebegtetésével milyen mesteri módon lehet a nacionalizmus és a fasizmus gyanújába keverni a Bibó István által egyértelműen körülhatárolt népi eszmekört.

Csupán abban lehet egyetérteni Tamás Gáspár Miklóssal, hogy a populizmus kifejezés valóban nem alkalmas a magyar népiség megjelölésére. Annyira diffúz jelen23 Uo.

24 Borbándi Gyula: A populizmus jelentésváltozásáról. Hitel, 1990. december 12.

25 Gyurácz Ferenc: Egy „populista” feljegyzései. Életünk Könyvek, Szombathely, 1993.

26 Sándor Iván: I. m. I. h.

27 Borbándi Gyula: A népiségkritika nyomorúsága. Valóság, 1993. 4. 107-117.

28 Tamás Gáspár Miklós: „... ahogyan az ember forgószélben viselkedik...” Valóság, 1992. 10. 78-92.

65