Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Sándor Iván: Az új világkorszak és az értelmezés válaszútjai

jedése nagyon is „belefér” abba az új világállapotba, amely egymástól élesen elütő' emberi helyzeteket, életlehetőségeket teremt. A szellem azonban akkor követné el sorozatos bűnei közül a legújabbat, ha az élet kialakuló új keretei, az új világállapoton belüli feszültségek valamiféle „elpárolgásába” vetné reményét, s nem segítene bekapcsolni a közgondolkodásba, illetve a döntéshozó erőcentrumok intézkedéssorozatainak „tudatába” azt, hogy azt ugyan nem tudjuk, vajon éveken vagy egy-két évtizeden belül, de a feszültségek felhalmozódásának az emberiséget váratlanul érő következményei kell legyenek.

Annyi már észlelhető, hogy a régiók távolodása - miközben az egyesített képiírásbeli univerzum egy általános kiegyelítődés kvázi világát terítve ki, ezt mind jobban el akaxja fedni - nos, a centrum, a félperifériák, illetve perifériák távolodása felgyorsul. Ugyanakkor: az egyes régiókon belül az egyedek, városok, körzetek nem egyenlő mértékben lesznek győztesek, illetve vesztesek. Ebben a komplexicitásban egyszerre érvényesülnek majd a kiegyenlítődések és ellentétek. A nyugati és a közép-európai régió kapcsolatában minden bizonnyal meghatározó lesz az, hogy a globális világgazdaságban csökken-e Közép-, illetve Ke- let-Európa szerepe. A tendencia a zuhanásra utal, s ez minden kölcsönös integrációs igyekezeten túl döntő lesz a periferizálódásban. De: a nemzeti függetlenség és a parlamenti demokrácia körülményei között kialakulhatnak számunkra szigethelyek, szigetesztendők és szigethelyzetek, miként rosszabb alternatívaként rátelepedhetnek a magyar fejlődésre a jogállami körülmények között is a megoldhatatlanságok nyomán tért nyerő kaotizálódások, populizmu- sok, gyűlölködések, demagóg kisdiktátorok perckirályságai.

A politikai alternatívákat kidolgozó teljesítményeknek lehetne szerepük. Eléggé világosan látható azonban az is, hogy a korszak értelmezési kereteit kitöltő régi avult sémák (a), továbbra is érvényes korábbi felismerések (b) közül az előbbiek a dominánsak. Ugyanakkor hiányoznak a megelőző nagy korszakfordulókban színrelépő és az „üreshányadot” (c) kitöltő új fogalmak, megnevezések és értelmezések. A politikai-társadahhi elvek és az uralkodó technikák szétválása befejeződött. Végérvényesen két egymástól elidegenedett entitássá lett a szellemi teljesítmény és a társadalmi mechanizmus. Ami a görögöknél még magában hordta az összekapcsolhatóságot, ami a felvilágosodással, illetve a modemitással még életben tartotta a kettő közötti csatornákat, ami még a századközépen, a második világháború után egy rövid időre nagy államférfiak kvalitásaiban igyekezett valamit megőrizni a kapcsolatból, az már a múlté. Koordinátorok állnak a kormányzatok élén, akik maguk is egyre kevesebbet értenek meg saját korukból, közeljövőjükből, és nem jutnak tovább a Szent Szövetség idejéből itt maradt politikai technikák reprodukálásánál.

Mindez belejátszik a szellemi kiindulások, átfogó értelmezések zavarába, vereségtudatába. Ami kiterjed még a szellem függetlenségtudatára is. Elengedhetetlennek tartja ugyan, de visszariad attól a hermetizmustól, amivel a független pozíció együtt jár. Közben azt is döbbenten tapasztalja, hogy a függetlenség és hatáskeresés dichotómiájának feloldására törekedve automatikusan, kivédhetetlenül a különböző érdekcsoportok hatókörébe kerül. Egyik oldalon az elfordulás egy érdekrendszerbe való integrálódástól, a másikon a korszak keretei között a megközelítések érvényesíthetetlensége - ez jellemzi ma a szellem állapotát. Mindenesetre megállíthatatlan a kiszorulás onnan, amit egyesített képi- írásbeli-verbális univerzumnak nevezünk, s amelynek azért nincs tere a szellő