Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Gömöri György: Erdélyi utazás 1956 nyarán

hogy át kellett szállnunk Kolozsvárt és a párórás ottlétet, amíg a többiek várost néztek, én simán átaludtam a pályaudvari váróteremben. Később Cegőtelkéről kirándultunk Cserhalomra, ahol a monda szerint Szent László megvívott a kun vitézzel. A második táborozás egy évvel később a Bihar megyei Élesd környékére vitt el bennünket, akkor megnéztük Nagyváradot is; de ennek a kirándulásnak számomra legemlékezetesebb mozzanata egy nagy számháború, valamint egy hatalmas szil- vásgombócevés volt - ott felállított gombócevő rekordomat azóta sem tudtam meg- dönteni.

Adva volt tehát korai tájélményem, no meg egy jó adag filoszlelkesedéssel körített Dsida-rajongás. De arról, hogy milyen a román politikai helyzet, s a kommunista rendszeren belül milyen az ottani magyarok sorsa, csak ködös fogalmaim voltak. Illetve azért annyit mégis tudtam, Románia „lemaradt” mögöttünk a desztalinizálás- ban, az emberek ott korántsem beszélnek és viselkednek olyan nyíltam, mint a huszadik kongresszus és Rákosi bukása után rohamosan erjedő-demokratizálódó Magyarországon. S mivel természetemben van a faltörés igénye (lehet, hogy nincs jelentősége, de a Kos jegyében születtem), 1956 nyarán magammal vittem Erdélybe a Petőfi-kör emlékezetes sajtóvitájának a jegyzőkönyvét, bár az is lehet, hogy ez nem egy teljes jegyzőkönyv volt, hanem a saját jegyzeteimből készített kivonat - ugyanis én is végigizgultam-lelkesedtem azt a forró légkörű sajtóvitát a Néphadsereg Tiszti Házában, ahol a budapesti értelmiség egy emberként utasította el a sztálinizmust, s együtt ordítottam több ezer emberrel a demokratizálás akkor legfontosabbnak vélt jelszavát: „Nagy Imrét a Pártba!”

Július 31-én egy keddi napon indultam Kolozsvárra a délutáni gyorssal. Nem tudnám megmondani, hány órát állt ez a „gyorsvonat” a határon, mindenesetre csak másnap hajnalban érkezett meg Kolozsvárra. Nem tudtam hánykor kelnek a Józsa Béla szakkollégiumban, így az állomásról nehéz bőröndömmel becaplattam a város központjába; ott a Főtér mögött egy mellékutcában — ha jól emlékszem, az Utunk nyomdája is ott volt —, találtam egy már működő gyorsbüfét, ahol megihattam egy csésze kávét vagy teát. Ez az epizód azért maradt meg élénken emlékezetemben, mert itt hallottam először magyar szót Kolozsvárt - és méghozzá hogyan. Két munkáskülsejű, már idősebb férfi beszélgetett mellettem a pultnál, nyilván az élelmiszerellátás zavarairól lehetet szó, mert egyszer csak ez a mondat ütötte meg a fülemet: „Pajtás, én azokban a fasisztád) időkben ekkora kolbászt ettem, né!” — és kezével mutatta, hogy mekkorát. Arra gondoltam akkor, hogy biztosan vannak sokan, akik a „magyar időket” - nem feltétlenül nacionalizmusból kívánják vissza, hanem azért, mert akkor még jól lehetett lakni. És ezek az emberek nem látszottak deklasszált uraknak, nem „osztályszempontból” szidták a rendszert.

Budapesti ajánlóleveleimmel mindjárt az első napokban fölkerestem az Utunk szerkesztőségét. Kiss Jenővel, az akkori szerkesztővel csak pár szót váltottam; gyorsan bemutatott néhány fiatalabb munkatársnak, hogy inkább azok foglalkozzanak velem. Megismerkedtem Panek Zoltánnal, Fodor Sándorral és másokkal, akik később segítségemre voltak számos ügyben, de különösen hasznosnak bizonyult Létay Lajos ismeretsége. Létay akkor szerkesztőhelyettes volt a lapnál, kistermetű, kedélyes férfiú benyomását keltette, aki óvatosan politizált, magyarán mondva mindig töretlen híve volt (legalábbis látszólag) az épülő szocializmus éppen aktuális szakaszának. Viszont elég hamar kiderült, hogy Imbéry Melinda, később Szabó Lajosné, Dsida özvegye a költő halála után mindenféle emlékeket és kéziratokat behányt egy kofferbe, amely koffer valami úton-módon Létayhoz került megőrzésre. Szinte hihetetlennek hangzik, de ezt a koffert éveken át senki sem vizsgálta át, bolygatta meg, még Láng Gusztáv, a későbbi jeles Dsida-kutató (akkor még egyetemista) is csak később, utánam fért hozzá annak tartalmához. Mihelyst tudo74