Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sándor Iván: Az új világkorszak és az értelmezés válaszútjai
méjét. Megkerülhetetlen következményei vannak mindennek a tudás és a történelem, a tudás és az emberi Én, a tudás és a szellemet reprezentáló értelmiségi élet kapcsolatára. A történelemnek és az emberi élet végső kérdéseinek a megválaszolhatóságát hirdető eszme- és rendszertanok feleletképességébe vetett meggyőződés a század első harmadától folyamatosan kihűlt. Az ezredvégre magának a világértelmező szellemnek az alkonyát is megéljük. Több megközelítés szerint ez egyenlő az emberi alkonyattal, a „történelem végével”, az én fel- morzsolódása pedig együtt jár az értelmiség funkcióvesztésével. A tudás kudarca azonosnak mutatkozik a világ, az élet alkonyával. Ez a meggyőződés olyannyira jelen van a ma korszakváltásának gomolygásában, hogy elfedi: az életről, az emberről, a történelemről alkotott tudás nem egyenlő az élettel, az emberrel, a történelemmel. A kilencvenes évek alapélménye mindenesetre az, hogy az ezredforduló a vasvilág eljövetelét hozza. A vasba-öltözöttség víziója - habár a történelemben már annyiszor elterjedt, hogy joggal gyanakodhatunk: most sem a világot, a történelmet, hanem a róluk alkotott felfogások kifáradását, a tudás megváltozott helyzetét jellemzi -, nos kétségtelen, hogy ez a vízió ma erős hatással van a közeljövő képére, illetőleg magának a jövőképnek a sokfelől hangoztatott hiányára. Ami együttjár annak az embermodellnek az újjáalkothatósága feletti kétellyel, amelyik mint a ,jövő embere” a sorsán az értelmezés erejével felülkerekedő, önmaga lehetőségeinek keresése közben az élet irányait kutató, önformálásával a világot is formáló emberi modellt testesíti meg. Az omlás elementárisabb és mindenre kiterjedőbb annál, mint amennyit a korszak felfog belőle. Nemcsak „kifelé” a történelmi létre, a társadalmi- és államformációkra, az eszmetanokra mutat rá, hanem „befelé” az ember antropológiai helyzetére, annak minőségére, ideálformáira, éntudatára is. Néhány évtized múltán világosabb lehet a kép arról, hogy miként van kapcsolatban mindaz, ami az ezredfordulón végbemegy, az emberi Én jelleg- és szerepváltozásaival, milyen okai, illetőleg milyen következményei vannak a Személyiség átformálódásának, eltűnésének. A huszadik század művészete megmutatta ezt a felbomlást. Ha valaki - hasonlóan Huizingához, aki a van Eyck fivérek festészetében kimutatta a középkor alkonyi lényegének megjelenését - a regény nyolcvanesztendős útonj órásában vizsgálná az Én korábban centrális szerepének átváltozását, akkor megfigyelhetné a lényegi mozzanatokat: miképpen változik, morzsolódik szét a külső erők nyomására az Én teherbíró-képessége. Az értelmezési keretek változásának tehát új kísérőjelensége a még ki sem alakult új keretek (kvázi) telítettsége. De van még egy kérdés, amit így tehetünk fel: az értelmezési keretek, miközben telítődéseik struktúrája vizsgálható, természetesen nem adottak. Nem úgy nyílnak fel, hogy csak „vannak” és „kinyitják” magukat a különböző minőségű és felhasználhatóságú fogalmak, kategóriák, terminológiák számára. Hanem hogyan? Erre keresek egy feleletvariációt. 2. A tizenhat-tizenhetedik századdal a hit fogalmi-nyelvi mintáit kifejező államszerkezeti megoldásokat felváltották a tudományos világkép felismeréseihez il2
