Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)
és tejüzletben vásárolt áruk becsomagolására szánt gusztustalan újságpapír, amelyet az eladó hatalmas késsel vágott méretre, s odatapadt a sajthoz, a süteményhez, a darált húshoz. Korábban valamennyi komolyzenei koncertre, házi operaelőadásra elmentek, de nyugdíjazásuk után otthon zenéltek egymás örömére, vagy lemezeket hallgattak, ám egymás nélkül egy lépést sem tettek, mert mindkettőjüknek szüksége volt a másik által nyújtott támaszra és védelemre, egyedül ugyanis kiszolgáltatottnak, védtelennek érezték magukat az erőszakos külvilággal szemben. Akárhányszor találkoztam Legrand apjával - legalábbis így él emlékezetemben —, sohasem nézett egyenesen a szemembe, miközben beszélgettünk, lehunyta idegesen remegő szempilláit, akárha bántotta volna a szemét a fény, vagy mintha kínszenvedést jelentett volna számára a másik mondanivalójának végighallgatása; homloka ráncolásából és ujjai mozgásából egyébként is arra következtettem, hogy a rövid ideig tartó szóváltásaink alatt is, amelyeknek a kínos hallgatások egyfajta szertartás jelleget kölcsönöztek, valamilyen előttem ismeretlen dallamot dúdol magában; erre utalt némely szórakozott kérdése is, amellyel váratlanul megszakította mondanivalómat. „Mondja csak fiatalember, maga tud hegedülni? Neeem? Kár, nagy kár. Feltétlenül pótolja ezirányú hiányosságait!” Ez utóbbi mondatából mi másra is következtethettem volna, minthogy összetévesztett valamely tanítványával, aki elmulasztott egy korábban kijelölt penzumot gyakorolni és készületlenül érkezett az órára, s emiatt joggal érdemel némi fejmosást mesterétől, aki a lelkét is kiteszi azért, hogy a rábízott növendék játékában fejlődés mutatkozzon. Legrand cinkos mosolyából és baráti kacsintásából megértettem, hogy apjának e tévesztése mindennapos dolog, s nem érdemes magamra venni feddő szavai súlyát; apja még néhány pillanatig kissé zavarodottan álldogált előttünk, szemlesütve matatott zsebében, akárcsak azok a régi házmesterek, akiket éjjel ugrasztottak ki a dunna alól az arszlánok s kulcscsomójukat csörgetve zsebükben igyekeztek a hazatérőt nagyobb borravaló adására figyelmeztetni. Barátom felvilágosítása szerint valamennyi tanítványának ilyen feszélyezetten és szemérmesen igyekezett tudomására hozni azt, hogy ideje rendeznie tartozását, ám látva, hogy nyilvánvaló jelzése ellenére sem állok kötélnek, ijedten összerezzent, s fiára tekintett segélykérőn, mint minden bizonnyal annyiszor máskor, ha egy renitens tanítványa késlekedett a hó eleji fizetéssel, s e kellemetlen kötelességmulasztására barátomnak vagy édesanyjának kellett erélyesen figyelmeztetnie. Legrand néma főbólogatással jelezte apjának, hogy én nem tartozom a tanítványai közé, erre az öregúr csalódottan összeráncolta homlokát s bocsánatkérő hangon rebegte: „Gyakoroljanak csak szorgalmasan. A zene alfája és ómegája a gyakorlás. Ezt ne feledje fiatalember”, s kioktatása után eltűnt a másik szobába nyíló számyasajtó mögött. Legrand édesanyja egyébként kevésbé szórakozottnak és közvetlenebbnek is tűnt, mint a férje; molett volt és omlatag, akárcsak a belvárosi cívisporták, amelyeket szinte kivétel nélkül alá kellett dú- colni a pincében, nehogy idő előtt beomoljanak saját súlyuktól; visszeres lábain mégis oly kimérten és zajtalanul libbent tova a lakásban, akár egy kiöregedett táncosnő, léptei alatt sohasem reccsent meg a korhadt hajópadló, kínosan vigyázott arra, hogy észrevétlen legyen, s neszezésével ne zavaija férje elmélyült zenehallgatását vagy óráit. Nyájas beszédéből, amely engem azokra az egykori általános iskolai tanítónőre emlékeztettek, aki a szerényebb képességű nebulókkal is meg akarta értetni a szorzás és osztás nem éppen könnyű műveletét, 32
