Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám - Egy múzeum, amely elsősorban jó embereket gyűjt (Beszélgetés Kincses Károllyal, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójával - Az interjút készítette Váczi Mária)
A Fotóművészet 4. számában (1969) Szalay Károly a magyarországi fotókultúra színvonalának emelkedését várta egy majdani fotómúzeumtól.- Negyedik éve működik a Magyar Fotográfiai Múzeum. Véleménye szerint beiga- zolódik-e ez a várakozás?- Ez a megfogalmazás egy nagyon sematikus mennyiség-minőség elven alapuló politika és művészetpolitika idején született, ezért önmagában és direkten nem igaz. Mi az, hogy fotókultúra? Alapintézményeket feltételez, amelyek jól működnek? Ilyen szempontból a Fotográfiai Múzeum már képviseli a „fotókultúrát”, hiszen magába szívja a magyar és a nemzetközi fotográfia legjobb alkotóinak legjobb képeit. Kiállításokon, publikációkon keresztül élővé válik a gyűjtemény. De még hiányzik sok minden, ami Amerikában és Nyugat-Európában természetes, pl. az egyetemi képzés. Vagy ha majd teli lesznek a városok olyan fotógalériákkal, amik legalább megélni képesek abból, hogy eladnak és vesznek fotográfiai műtárgyakat. Ha majd lesznek olyan alkotók, kiket a mecénások keresnek meg egy-egy mű eladásának reményében... Ezek együttes megléte esetén beszélhetünk már valamilyen magyar fotókultúráról. Az utóbbi négy évben kapcsolatba kerültünk a világ 34 fotómúzeumával. Szinte semmiben sem különbözik a Kecskeméten lévő Fotográfiai Múzeum elképzelése, gyűjtőköre, lehetősége, szándéka a hongkongitól, az új-zélanditól vagy a chicagóitól. Ugyanazokat az embereket tartjuk fontosnak; azonos elvek alapján döntünk, hogy egy fénykép jó vagy sem. Egyazon műtárgyvédelmi szabályok kötelesek ott, mint itt és ez nagyon tetszik nekem. Mert Esterházy óta különösen nem ejtem ki, hogy Eu- rópa-ház, meg Európához tartozni és nagyon igazat adok annak a „kékharisnya fÖl- jegyzéseinek”, hogy büntetni kellene azt, aki kitalálta ezt az egészet. Kinek-kinek nagyon jól kellene tenni a dolgát és akkor beszélni sem kellene arról, hogy Európa, mert a világ valójában abszolút homogén. Ha én jó Fotográfiai Múzeumot csinálok, akkor fotóügyben Magyarország már a világ része; ha valaki jó festő, akkor a világon mindenütt jó festő lesz... s így tovább. De közelítsünk másképpen. Itt járt Németország egyik legnagyobb fotógyűjteményének, a müncheni Stadt Múzeumnak az igazgatója. Gratulált és óvatosan bár, de szó került azokról az anyagi körülményekről is, amiben élünk, dolgozunk. Harminckétszeresét keresi annak, amit én, pedig annyiszor nem jobb a müncheni, mint a kecskeméti múzeum! Ez is kultúra! Mindaddig, amíg ez az igazságtalanság fönnáll, hogy ugyanazért a munkáért 1200 km-rel nyugatra 32-szer annyit fizetnek, mint itt... számomra nem kérdés, hogy ez Európa lesz-e, vagy sem. A Magyar Fotográfiai Alapítvány finanszírozza a múzeumot. Tudomásom szerint ma még nem sok kulturális intézmény tudja fenntartani magát ezen a módon.- Milyen előnyöket és hátrányokat jelent ez Önöknek?- Nem bántuk meg, én spéciéi sokkal jobban érzem magam, mintha ma egy állami múzeum igazgatója lennék. A legjobb meggyőződésem szerint dolgozhatom. Nem kell attól rettegnem, hogy jön egyszer egy ember, például egy pénzügyminiszter és azt mondja, hogy 25 % mínusz a jövő évi költségvetésből, bármit terveztél. Attól, hogy minden egyes fillért mi keresünk meg a múzeumnak, a munkatársaim és én, nem idegenedik el tőlünk. Ez egy olyan múzeum, amely elsősorban nem műtárgyakat, hanem jó embereket gyűjt! Vannak nagyon jó kecskeméti embereink, sokan bejönnek csak úgy, beszélgetni. Amerikából minden év karácsonyára 1000 dollárt küld valaki -ajándékba a múzeumnak, mert egyszer itt volt és nagyon megszerette ezt a helyet.- Számomra példaértékű a Magyar Fotográfiai Múzeum és a hazánkban működő kulturális képviseletek kapcsolata, mint a Goethe Intézet, British Council, Cseh és Osztrák Kulturális Intézet... 90
