Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 12. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény) II. rész

- Csak a levesből. Egyre szomorúbb lesz, és teljesen összeaszalódik. Olyan, mint egy haldokló.- Nem szabad meghalnia - mondta Stefi. Több mint húsz évig várta, hogy a németek feléledjenek. Végre feléledtünk. Nem halhat meg.- Egyre kisebb lesz — mondta a felesége. Nagyon megöregedett.- Nagydarab erős ember volt valamikor - mondtam.- Amíg az anyánk élt - mondta Stefi. Anyánk halála után száz évet öregedett.

Apósomról, Stefan Krebsről beszélgettünk, akiről én is nagyon jól tudtam,

hogy csöndesen haldoklik.

Stefi felugrott az asztal mellől.- Gyerünk, fölnyergelem neked a kivénhedt almásderest.

Kimentünk az udvarra, Stefi elővezette az istállóból az almásderest, felkantá- rozta és felnyergelte.- Mikor lovagoltál utoljára? - kérdezte.- A felszabadulásunk napján. Akkor szőrén ültem meg Haramász András egyik szilaj lovát.- Tőlem nyerget is kapsz kölcsönbe. Kezdheted a rendcsinálást.

A jámbor öreg ló békésen tűrte, hogy felkapaszkodjak a hátára. Kényelmesen elhelyezkedtem a nyeregben.- Én leszek a legszebb lovas a devecseri dombok között - mondtam. A magasból nézek le a szántóvető parasztokra.- Jövő pénteken megyek át Bánátba — mondta Stefi. Addig hozdd vissza ezt a gebét. Megfényesítem a szőrét, mielőtt túladnék rajta.

Kilovagoltam az utcára, a kisgyerekek félrehúzódtak előlem, az almásderes valamivel gyorsabban lépegetett, mint Haramász András igáslovai, de nem sokkal gyorsabban. Atuki dombról leereszkedtünk a Krivajához, a Szekszer hídon átmentem Tukból Jankófalvára, amit már Újfalunak hívtak. A hídtól nem messze a folyón Bata János a halász evezett csónakjában, a varsákat ellenőrizte, kérdően széttárta karjait, sohasem látott még engem lóháton. Nem akartam kiabálva magyarázkodni, csak visszaintegettem neki, ő megvakarta a fejét nagy vörös orrát, és erről a községházán posztoló Margith Gábor jutott eszembe. Bata János orrát Margith Gábor csúfította el egy régi május elsején a Szen- czi kocsmában. Margith Gábor fiatal suhanc volt még akkoriban, elvadult fiatal suhanc, biliárd dákóval roncsolta szét Bata János orrát. Szegény nagy orrú halász azóta sem tette be a lábát Szenczi Bálint kocsmájába. A Szenczi kocsma egyébként most éppen olyan üres volt, mint Stefi kocsmája, az újfalusi emberek is régen kimentek a földekre, ők is szorgalmasak voltak, akár a tukiak, csak szegényebbek. Nyeregből az ablakon néztem be a kocsmába, amikor az utcánkba fordultam.

Házunk előtt egy szekér állt két fekete lóval, a dadogós Imris Tamás szekere. Ráismertem a lovakról, Imris Tamásnak szép, csillogó szőrű fekete lovai voltak, sokszor láttam őket, amkor piaci napokon beszekerezett tanyájáról a faluba malacokat, borjúkat vagy görögdinnyét eladni. A mi házunk előtt eddig még nem állt meg.

Jámbor almásderesemet az egyik eperfához kötöttem, közben hallottam, hogy Rézi zakatol a varrógépével a konyhában, és még mindig nem értettem, hogy miért áll a szekér a házunk előtt. Aztán gyorsan megértettem. A konyhában a heverőn Szkenderovics Paulina, Imris Tamás felesége ült, egy szál kom43