Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám - Baka István: Isten a városban, avagy a Csodaszarvas pusztulása (hangjáték)
RÁFAEL: Add át üdvözletem s hogy mennyire aggódom érte... MIKHÁEL: Kapsz ballonkabátot meg némi pénzt. Én Ráfaellel addig... GÁBRIEL: Az én angyalaim is éberek. Nem fogtok össze ellenem, különben... MIKHÁEL: Ugyan, mit képzelsz? Csak a legutóbbi hibákat elemezzük. GÁBRIEL: A nyitáshoz van egy egészen új javaslatom. RÁFAEL: Nyitással nálunk is teli a padlás. MIKHÁEL: Épp csak a végjátszmát veszítjük el. 2. SZERZŐ: Októberi vasárnap volt, az a semmiben lebegő kora délutáni óra, az emésztés és az agyakra szálló piros köd órája, amikor a város lakói az ebéd utáni kávét kavargatják, pörköltek és sütemények ízével a szájukban, az asszonyok a mosogatásra, a férfiak a hamarosan kezdődő futballmeccs-közvetítésre készülve; vasárnap délután volt, a város — közepén a főtér elhomályosult tükrével — szikkadt mézeskalácsként viliódzott a párás napfényben, és a kihalt utcákon csak néhány szüretről hazafelé tartó, hordókkal megrakott szekér zörgött végig. A Fiú hanghátterében Mahler V. szimfóniájának Adagiettója szól. A Lánnyal való közjáték és a Szerző szövege alatt nincs zene. FIÚ: Kicsit már bántam, hogy nem mentem el én is szüretelni; egy ismerős család hívta meg a szüléimét minden évben, s ez volt az első alkalom, hogy nem mentem velük. Reggel óta egyedül voltam a hideg lakásban, unalom és szorongás fogott el. De viszolyogva gondoltam a szüretre is, amelyen a munkámra nem volt szükség, a többi fiúval való bandázásból már kinőttem, az ebéd utáni magyamótás mulatozástól pedig egyenesen irtóztam. Azzal az elhatározással maradtam otthon, hogy egész nap a Duinói elégiákat fogom olvasni, de a harmadiknál-negyediknél egyszercsak rádöbbentem, hogy már nem érzem azt az elragadtatást, amit fél éve, amikor először került kezembe a zöld fedelű Rilke-kötet. Önmagamat próbáltam okolni a révület elmaradásáért - ébredés után nem kellett volna engednem a paplanmeleg kísértésének... Mióta Editet szeretem, hányszor megfogadtam, hogy soha többé!... ráadásul megint a szomszédban lakó, harmincéves gépírónőt kellett magam elé képzelnem, hogy eljussak a kielégülésig, - ilyenkor sohase tudtam a nálam két évvel fiatalabb, hosszú hajú, őzarcú lányra gondolni. Nagy nehezen elfojtottam bűntudatomat, mégis egyre zavarosabbnak és fellengzősebbnek éreztem a misztikus szépségű verssorokat, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasnám, mint fél évvel ezelőtt. 8
