Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11. szám - Gömöri György: Két epizód ötvenhat novemberéből
núsított fiatalokat. (Pár héttel később ezek a deportálások megszűntek és a már elvitt embereket általában visszaengedték Kárpátaljáról). Ennek persze híre ment a városban, sokan emiatt indultak neki Nyugatnak. Félni mi is féltünk, de azért még nyugodtan jöttünk-mentünk a városban. De november 15-én bejött hozzánk a bölcsészkarra egy kétségbeesett anya: a fiát (már nem emlékszem, volt-e nála fegyver) letartóztatták valahol a „Csikágóban” és 30-40 más fiatallal együtt bevitték a Honvédelmi Minisztériumba, ahol a pincében tartották fogva őket. Ez az anya nem annyira az esetleges kivégzéstől félt, hanem attól, hogy a fiát elviszik Szibériába. Könyörgött, hogy tegyünk valamit. Szabadítsuk ki a fiát! Megható volt ez a naív bizalom: az egyetemisták mindent el tudnak intézni. Bár az is lehet, hogy mi voltunk az a bizonyos utolsó szalmaszál. Tény, hogy Simon Jóskával, a nyomdászból lett újságíróval elhatároztuk, bemegyünk a Parlamentbe. Ezekben a napokban még nagyon „cseppfolyós”, képlékeny volt a hatalom, egyszerűen nem volt Kádáréknak elég emberük. A munkástanácsok kezében több hatalom volt, mint a kormányéban. Legalábbis egyelőre. A Parlament előtt még szovjet tankok álltak, de már az épület oldalbejáratánál magyar volt az őr. Elmondtuk neki, hogy mi járatban vagyunk: egyetemisták, s a belügyminiszterrel szeretnénk beszélni. Pár percig várakoztatott, alighanem föltelefonált az őrség parancsnokának, majd intett, hogy mehetünk. Alighogy beléptünk a liftbe, a kezelő, idősebb, kis emberke, izgatottan érdeklődött: — Mondják, fiúk, mi van a városban? Milyen a hangulat?- A hangulat nagyon rossz - mondtuk gondterhelten. — Mindenütt sztrájkra fölhívó plakátok, az emberek nem dolgoznak és nem ismerik el a kormányt. A liftes megsemmisülten csóválta a fejét. A második emeleten egy magyar egyenruhás százados fogadott és betessékelt Münnich Ferenc irodájába. Münnich, nagydarab, vörösarcú, szemüveges ember, az íróasztal mögött ült. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság küldötteiként mutatkoztunk be (vagy csak a „budapesti diákság” küldötteiként? erre már nem emlékszem biztosan) és elmondtuk, amit az anyától hallottunk. S hogy nyomatékot adjunk kérésünknek - engedjék szabadon a Honvédelmi Minisztérium pincéjében fogvatartott fiatalokat - kilátásba helyeztük, hogy amennyiben ez nem történik meg 48 órán belül, egyetemista tömegtüntetést szervezünk a Kossuth Lajos térre. Blöff volt ez persze, blöff a javából - abban a helyzetben már csak logisztikailag is lehetetlen lett volna egy több ezres tüntetést összehozni. De ezt Münnich, aki úgy éreztük ekkor, a Parlament „foglya”, innen csak szovjet páncélautóval mert közlekedni - nem tudhatta. A liftesnél biztosan többet tudott a valóságos helyzetről, de nem ellenőrizhette, állításunkban mennyi az igazság. Behívta ehelyett a századost, tud-e valamit a HM-ben fogvatartottakról. A százados nemmel válaszolt, de mivel ragaszkodtunk hozzá, hogy amit elmondtunk, megfelel a valóságnak, Münnich megígérte, hogy kivizsgáltatja az ügyet. S ezzel aztán el is köszöntünk tőle. Kinn az utcán, már némi távolságra a Parlamenttől, egymásra néztünk Jóskával és kitört belőlünk a röhögés. Valószínűtlen volt az egész: mi, csóró diákok, akiknek még fegyvere sem volt, mi adjunk ultimátumot a Kádár-kormány belügyminiszterének! Viszont a blöff bevált. Másnap az egyetemen újságolták, hogy bejött az előző napi anya, hálálkodni. Münnich állta a szavát, a fiatalokat kiengedték. Az igazi megtorlás később jött, amikor már a pufajkások elegen voltak ahhoz, hogy ne féljenek holmi hőzöngő egyetemistáktól. Ezt én már nem vártam ki: pár nappal később Andaunál átléptem az osztrák határt. Később Simon Jóska is eljött. Ma Svédországban él (ha még él), ismert festőművész. 96
